1. Bevezetés

A kamatos-kamatok rendszerének két alapvető ellentmondása van: az egyik a hitelt nyújtó és a hitelt felvevő érdekkonfliktusa, amelyben az előbbi aránytalan előnyöket élvez, a másik a végtelenbe törekvő növekedési vágy konfliktusa az erőforrások végességével. Ezen konfliktusokat kívánjuk végigjárni és javaslatot tenni feloldásukra. Módszerünkben a differenciálegyenletek nyelvét használjuk, mert ez a legadekvátabb matematikai eszköz a változások leírására. Nem akarjuk azonban az egyenletek szerepét túlhangsúlyozni, mert egy adott szint fölött a módszer öncélúvá válhat, és ahelyett hogy lehetőséget adna a jelenségek jobb megértésére elveszünk a formalizmus útvesztőjében. A legpontosabb matematikai eszköz is csak annyit ér, amennyi tényleges gondolatot tükröz, amennyi tényleges folyamat mélyreható elemzését végzi el.

2. A növekedési kényszer differenciálegyenlete

Olyan természetesnek tűnik a gondolat, hogy azért küzdünk, azért tesszük meg erőfeszítéseinket, mert ezáltal javítjuk életlehetőségeinket, és elvárjuk hogy munkánkkal, befektetéseinkkel arányos mértékű többletet hozzunk létre. Nevezzük X-nek a rendelkezésre álló források pillanatnyi mértékét, legyen szó akár tőkéről, amit forgatni akarunk, vagy a népesség számáról demográfiai folyamatokban, vagy legyen szó a nemzeti jövedelem valamilyen mérőszámáról, de vehetünk példát a fizikából is, amikor egy rádióaktív elem bomlását vizsgáljuk, vagy a kémiából, ha egy vegyület, egy molekula koncentrációváltozását követjük. A növekedés, vagy csökkenés sebességet az idő függvényében felírt derivált dX/dt adja meg és azt követeljük meg, hogy ez legyen arányos X-szel:

dX(t)/dt = p. X(t).

 A ’p’ együttható lehet pozitív, ekkor növekedésről beszélünk, de lehet negatív is, ekkor az X forrás csökkenni fog. Az utóbbira példa a népességfogyás esete. A növekedés egyik példája a hitel, vagy betét után fizetendő kamat, amit többnyire százalékban adunk meg: kamat %= 100.p. Ha például a kamat 10 százalék, azaz p = 0,1 = 10%, akkor egy év alatt a tőkénk értéke 10 százalékkal gyarapodik. De a kamatos-kamatok játékszabálya szerint a gyarapodás is gyarapszik, amit az előbbi differenciálegyenlet megoldása fejez ki az exponenciális függvénykapcsolat által:

 X(t) = X(0).exp(p.t)

Ez az összefüggés azt fejezi ki, hogy kezdeti tőkénk, amit X(0) jelöl egyre gyorsuló ütemben gyarapszik és a növekedésnek nincs felső határa. Ha viszont ’p’ negatív, mint például egy demográfiai lejtmenetbe sodródott társadalomban, akkor a leépülés a teljes pusztulás felé halad és ráadásul gyorsuló ütemben. De foglalkozzunk a pozitív ’p’ esetével, amikor a folyamat végtelen felé halad, és ezért előbb vagy utóbb beleütközünk a külső források végességébe. A Föld erőforrásai végesek, ezért akár a népesség gyarapodása, akár a felhasznált energia, akár a szükséges ivóvíz és a sor hosszan folytathatnánk, előbb-utóbb kimerül és ökológiai szükséghelyzet, sőt ökológia katasztrófa következik be. Mielőtt evvel foglalkoznánk, nézzük meg, hogyan alakul ki a kamatcsapda a véges tőkével rendelkező adós és a végtelen felé száguldó adósság szorításában.

3. A hitel mint gazdasági veszély- és erőforrás

A hitel a gazdaság működéséhez szükséges üzemanyagot biztosíthatja, amikor a jövőben elérhető forrásokat már a mában használja fel, de ehhez a múltban felhalmozott vagyont kockáztatja a jelzálogon keresztül. A hitellel tüzelt gazdaság addig jól működik, ameddig a gazdaság exponenciális növekedése lépést tart a pénz kamatos-kamatok által hizlalt gyarapodásával. Ha ehhez a feltételek nem adottak, akkor létrejön a kamatcsapda, amikor az egyén elveszítheti zálogosított vagyonát, amikor az állam arra kényszerül, hogy a korábbi generációk által felhalmozott vagyont a privatizáció csatornáin értékesítse. Ami ennél is rosszabb, hogy az adós országok jövő kilátásait is gúzsba köti az éves hiteltörlesztések, az adósszolgálat magas szintje.

4. A kamatcsapda kialakulása

A felvett hitelt törleszteni kell. Ennek feltétele, hogy az éves törlesztés mértéke haladja meg az éves kamatot. Jelöljük ’r’-el azt a hányadot, amellyel évente törlesztjük a kiindulási X(0) adósságot. Ennek az ’r’ tényezőnek a ’p’ kamatlábhoz való viszonya határozza meg a hiteltörlesztés futamidejét. A törlesztést is tartalmazó differenciálegyenlet a következő:

 dX(t)/dt = p. X(t) – r.X(0)

Az egyenlet megoldása:

 X(t) = X(0)/p.[(p-r).exp(p.t) + r]

Itt X(t) a fennmaradó adósságot jelöli, ami szintén exponenciális törvény szerint változik. Alapfeltétel, hogy az ’r’ törlesztés haladja meg a ’p’ kamat mértékét, mert ekkor az exponenciális függvény (p-r) együtthatója negatív lesz és ezért az adósság mértéke csökkenni fog. Különböztessük meg az elsődleges T₁ és a végleges T_v törlesztési időt. Az elsődleges törlesztési idő alatt annyi évet értünk, ahány év alatt a visszafizetett törlesztések összege épp egyenlő a kezdeti hitellel:

T₁.r = X(0), azaz T₁ = X(0)/r.

 A T_v végleges törlesztési időt az határozza meg, hogy mikor lesz X(t) nulla, azaz mikor fizetjük vissza a kamatokkal növelt hitel utolsó részletét is. Ez az idő egyben azt is megmondja, hogy összesen mennyivel haladja meg a visszafizetett összeg - tehát T_v.r - a kezdetben felvett hitel nagyságát, tehát X(0) = T₁.r értékét. A két idő hányadosa adja meg a hitelező teljes hasznát:

 Haszonkulcs = T_v/T₁.

Egy számpéldával illusztráljuk, hogyan változik a haszonkulcs a törlesztés és a kamat viszonyának függvényében. Legyen a kamatláb 10% és a törlesztési ráta 15%. Ahogy az ábra is mutatja, ekkor a végleges törlesztési idő 13,7 év, a haszonkulcs pedig 187 %. Ha azonban csak 11% törlesztést tudunk vállalni, akkor már közel 30 év a törlesztési idő 275% haszon mellett. Ha még kisebb mértékben haladja meg a törlesztési ráta a kamatlábat, akkor akár 50-70 évre is elhúzódik az adósság és a haszonkulcs 50-70-szeres is lehet. Ebből levonhatjuk a tanulságot: a hitelt adó banknak azaz érdeke, hogy minél hosszabb ideig tartozzon neki az adós, azaz a kisebb törlesztési ráta nem a hitelfelvevő, hanem a hitelt adó érdekét szolgálja.

De mi történik akkor, ha a törlesztés nem éri el a kamatlábat sem? Ilyenkor, ha egyéni adósról van szó, jön a végrehajtó, elárverezik a jelzáloggal terhelt házat, autót vagy egyéb vagyontárgyat. Más a helyzet azonban, ha az adósság visszafizetésére egy ország vállal garanciát. Ekkor a nemzeti adósság növekedése beindul és még egy csekély mértékű eredeti hitel is hatalmas adósságheggyé duzzad. Ismét vegyük azt az esetet, hogy 10% a fizetendő kamatláb és az éves törlesztés ezt nem éri el, legyen mondjuk az éves törlesztési ráta 8, illetve 5%. Természetesen a tényleges helyzet ennél sokkal kedvezőtlenebb, mert az eladósodott ország csak újabb és egyre növekvő kamatláb mellett vehet fel újabb hiteleket, hogy legalább az esedékes adósságszolgálatnak eleget tegyen. Nézzük mégis az egyszerűbb esetet, amikor a kamatláb végig 10 százalék marad.

Az ábra 20 éves távlatban mutatja be az adósságnövekedés dinamikáját. Noha 8 százalékos törlesztés mellett 12,5 év alatt már visszafizetjük a teljes eredeti hitelt, és még utána is évről-évre fizetünk, mégis az adósság tovább nő és 20 év után az eredeti összeg több mint duplája lesz. Még rosszabb a helyzet 5 százalékos törlesztés mellett, ekkor bár 20 év után visszafizetjük a teljes hitelt, mégis az adósság több mint négyszeres lesz az eredetileg igénybe vett összeghez képest. Az adósságnövekedés pusztító mértéke akkor mutatja meg igazi arcát, ha még hosszabb időtávon vizsgáljuk hatását. Ezt illusztráljuk a következő ábrán, amely bemutatja, hogy 50 év után az első esetben 25-szörös, a másikban 60-nál is többszörös lesz az adósság az eredeti hitelhez képest, noha 50 év alatt az első esetben már négyszer, a másikban két és félszer annyit törlesztettünk, mint ami a felvett hitel volt!

5. A profitkényszer demográfiai következményei

 A profitszerzés lényege, hogy az invesztált tőke mértékével arányos haszonra tegyünk szert, ezért a tőke változását is ugyanolyan egyenlet vezérli, mint a kamatét: dC(t)/dt = p_c.C(t), amely összefüggés ismét exponenciális növekedést kényszerít ki: C(t) = C(0).exp(p_c.t). Ha a beruházás hitelből valósul meg, akkor a ’p_c’ profitráta meg kell, hogy haladja a ’p’ kamatlábat, mert ellenkező esetben a vállalkozás veszteséges lesz, és nem termeli meg a törlesztés pénzügyi fedezetét. Ha a pénzpiacon túlkínálat van, akkor a viszonylag alacsony kamat mellett reális esély van a megfelelő szintű profit elérésére. A termelési ciklusok miatt ez a helyzet azonban ideiglenes és válsághelyzetben bekövetkező visszafizetési nehézségek miatt a pénzpiac bedugul és csak igen magas kamatlábbal lehet újabb hitelhez jutni. Ekkor indul be az előző pontban ismertetett kamatcsapda. A kamatcsapda viszont kényszerintézkedések sorozatához vezet, amely megnyirbálja a szociális ellátást, a kultúrára fordított összegek csökkennek, kevesebb jut az egészségügyre is. A rövidlátó fiskális politika még az innovációs forrásokat is megkurtítja és így hosszabb távon is megakadályozza a válságból való kilábalást. Ennek hatása megnyilvánul a demográfiai folyamatokban is. A népesség gyarapodás, vagy csökkenés dinamikáját ugyanaz a differenciálegyenlettel írja le, amely exponenciális növekedést, vagy csökkenést okoz. Ekkor a ’p’ rátát a születési és halálozási ráták különbsége határozza meg. Olyan országokban, mint például hazánk ez a ráta negatív, ami a trendek megmaradása esetén fokozatosan gyorsuló demográfiai leépülésre vezet. A demográfiai változások érzékeltetésére három csoportra osztjuk az európai (és a velük szoros kulturális és gazdasági kapcsolatban lévő) országokat. A gyors növekedésre leginkább a vallási-kulturális hagyományok ösztönöznek, ezt mutatja a 2008-as adatok szerint a magas 10 ezrelék fölötti érték:

• Izrael              16,2 ‰
• Törökország   11,5 ‰
• Írország          10,4 ‰

Figyelemreméltó, hogy ebből a szempontból a domináns szerepet játszó zsidó, iszlám és katolikus hagyományok egy irányba hatnak. Természetesen az adatokban a migrációs mérleg is fontos szerepet játszik.

A második csoportba olyan országok tartoznak, ahol felismerve a demográfiai folyamatok fontosságát, tudatos szociálpolitikát folytatnak. Itt is jelentős a népszaporulat:

• Franciaország  4,3 ‰
• Nagy-Britannia 3,5 ‰

A harmadik csoportba tartoznak azok az országok, ahol a pénzügyi mérleg javítása érdekében már hosszú ideje jelentős megszorításokat alkalmaznak megvonva a forrásokat a szociális és egészségügyi szférától. Ezekben az országokban gyorsuló ütemű demográfiai leépülés következik be:

• Magyarország  -3,1 ‰
• Bulgária            -4,3 ‰ 

6. Úton az ökológiai katasztrófa felé

A globális növekedési kényszer exponenciális folyamata ütközik a Föld ökológiai terhelhetőségével. A véges teherbíró képességet mutatja az ábrán a vízszintes szaggatott vonal, amit összehasonlítunk az emberiség exponenciálisan emelkedő ökológiai ’lábnyomával’. Amikor a két szaggatott görbe metszi egymást, bekövetkezik az ökológia katasztrófa (lásd első nyíl). A technikai fejlődés segíthet valamit a jobb energia- és vízgazdálkodással, ezért a terhelhetőség növelhető egy bizonyos fokig, ezt mutatja a vízszintes vonal fölötti emelkedő görbe, de a jelenlegi trendek változatlansága esetén csak a katasztrófa ideje tolódik ki, de elháríthatatlanul be fog következni (lásd második nyíl). A GDP exponenciális görbéje válságról válságra bukdácsolva együtt emelkedik az ökológiai terheléssel (lásd a kihúzott hullámzó vonalat). Ahogy közeledünk a katasztrófa felé a GDP egyre nagyobb kilendüléseket mutat a válságok fokozatos mélyülése miatt. A jelenlegi hitelválság is ebbe a sorba tartozik. Vajon hány további válságot élünk még meg az ökológiai katasztrófa beköszöntése előtt? 

 Vagy talán lesz esélyünk a fenntartható fejlődés megvalósítására, amikor a mennyiségi növekedés hajszolása helyett az élet minősége lesz a cél? Amikor csak annyit veszünk el a természettől, amit vissza tudunk pótolni? Egy ilyen reménybeli fejlődést mutat be az alsó vonal, amely párhuzamosan fut a technikai lehetőségek vonalával. Ennek elérése azonban megkívánja a végtelen mohóságba vivő profitelv megregulázását. Egy ilyen irányba mutató kamatpolitikára teszünk javaslatot a következő pontban.

7. Kamat kamatos-kamatok nélkül

Vizsgáljuk meg ismét a kamatos kamatok differenciálegyenletét:

 dX(t)/dt = p. X(t) – r.X(0)

Ennek lényege, hogy a kamat kizárólag a hitel nagyságától függ, ami egyedül a hitelnyújtó érdekét fejezi ki. Az alapvető aránytalanság abból fakad, hogy a kamatfizetés nem veszi figyelembe a kölcsönös érdekeltséget, a hitelfelvevőnek egyedül kell viselni minden kockázatot. Pedig valójában a függés mindig kölcsönös: hitel nélkül a vállalkozó nem tud beruházni, viszont ha nincs igény hitelfelvételre, akkor a hitelt nyújtó bankok is felélik vagyonukat. Olyan kiegyensúlyozott hitelszerződésre van szükség, amelyben mindkét fél érdeke arányosan érvényesül. Ez úgy valósulhat meg, ha a kamatterhek annak mértékében csökkennek, ahogyan az eredeti hitel már törlesztésre került, más szóval kamatot csak az eredeti hitel után kell fizetni, míg a kamatból származó tőkenövekmény már nem hoz újabb kamatot. A differenciálegyenletek nyelvén ez a következőt jelenti:

 dX(t)/dt = p.X(0).(1 – r.t) – r.X(0)

 Az egyenlet megoldása – korábbi exponenciális lefutás helyett – parabolikus időfüggést mutat:

X(t) = X(0).[1 + (p-r).t – p.r.t²/2]

 Ebben az egyenletben ’p’ és ’r’, azaz a kamatláb és a törlesztési ráta szimmetrikusan szerepel, ami annak felel meg, hogy a hitelt nyújtó és a hitelt visszafizető érdekét azonos mértékben vesszük figyelembe. A (p – r).t tagban ’p’ és ’r’ előjele ellentétes, amit a két érdek ellentétes iránya indokol. Az egyenlet fontos következménye, hogy a második, időben másodfokú tag: p.r.t²/2 előjele negatív; és emiatt még abban az esetben is megszűnik bizonyos idő múlva az adósság, ha a törlesztési ráta kisebb a kamatlábnál. Ugyan ilyenkor először növekszik az adósság, de miután eléri a maximumot fokozatosan csökkenni kezd. Meg kell még jegyezni, hogy a fenti egyenlet csak addig érvényes, amíg az eredeti hitel törlesztése nem fejeződik be, tehát T₁ = X(0)/r ideig. Ezután már csak a kamatokból származó és tovább nem kamatozó adósság után kell fizetni. Ebben a T₁ utáni szakaszban az X(t) adósság már lineárisan csökken:

 X(t) = X(T₁)/r

A korábban bemutatott számpéldákkal illusztráljuk, hogy szűnik meg az adósság különböző ’r’ törlesztési arányok esetén.

 Az 5. ábra mutatja, hogy 15% törlesztési ráta mellett a teljes törlesztési idő 9 évre rövidül és a haszonkulcs 137%-ra csökken. Ha a törlesztési ráta épp azonos a kamatlábbal, az adósság akkor is megszűnik 16 éven belül, ekkor a haszonkulcs 160%. Az adósság még abban az esetben is teljesen törlesztésre kerül 40 év alatt, ha a kamatlábnak csupán a felét éri el a törlesztési ráta, és ezért kezdetben növekszik az adósság, ekkor a haszonkulcs 200% lesz. Az ábrából az is jól látszik, hogy továbbra is fennmarad a hitelt nyújtó érdekeltsége, miközben az adósságcsapda fenyegetése megszűnik.

Inflációs viszonyok között természetesen figyelembe kell venni a pénz értékvesztését is, amit a kiinduló évre történő valorizációval tehetünk meg. Ekkor egyrészt a törlesztések, másrészt a még nem törlesztett hitel valorizációját kell elvégezni. Ezt a korábbi példát választva 5 százalékos infláció mellett tesszük meg.

 A valorizáció miatt a törlesztési idő meghosszabbodik és a haszonkulcs megnő, de adósságcsapda nem alakul ki, ha a törlesztési ráta legalább akkora mint az éves infláció szintje.

5. Záró megjegyzések

Igazságos, tehát a hitelnyújtó és a hitelfelvevő érdekeit egyaránt számba vevő kamatfizetési metódus, igenis kidolgozható. Természetesen az új elveken alapuló hitelkonstrukció nem jöhet létre politikai nyomásgyakorlás nélkül. Viszont a mai állam alapvetően a banki érdekek képviselője, ezért az új kamatszisztéma megvalósítása még hosszú társadalmi harcot tesz szükségessé. A végső cél a Vass Csaba által megfogalmazott szeretet pénz lehet, de addig még hosszú az út.  A társadalom minden rétegének alapvető érdeke a globális ökológia katasztrófa elkerülése, ezért a vészhelyzet közeledtével erősödni fognak azok az erők, amelyek támogatni fogják az új társadalmi megállapodást. Ehhez nyújthat reményünk szerint kiindulási pontot a kamatos-kamatok nélküli hitelezés.

Rockenbauer Antal

2012.02.

A cikk az eredeti oldalon angolul : !klikk! 

A Conservative Home („a konzervatizmus otthona”) honlapján megjelent írás 2012 január 12-én.

Ez a furcsa háborúk kora

(Bíró Zoltán - Magyar Hírlap)

Magyarország nagyhatalomnak számít azzal, hogy területének több mint kétharmada megművelhető, s óriási az édesvízkészlete.

III. rész

Röviden:
Úgy, hogy elfogadtuk a jó adós titkolt kritériumát: ne törlesszen, kérjen inkább újabb hiteleket!

 Hosszabban:
Úgy, hogy – korábbi írásunk állítása szerint - Mátyás király okos Katája helyett Mátyás király OSTOBA KATÁJA módjára cselekedtünk.

Vagy mégsem? Nagyon is Okos Kata módjára történt mindaz, amit történt?

•    A lakosság olcsón is vett fel devizahitelt, meg nem is (ezt ma már látjuk).
•    Az MNB gondoskodott is a lejáró tartozások kifizetéséhez szükséges devizabeszerzésről, meg nem is (helyette a lakosság – a deviza hitelt nyújtó bankokon keresztül -  beszerezte azt)
•    A regnáló kormány erősítette is a forintot (hiszen dőlt be a deviza), meg nem is (most meg a forint dől be).
•    A hitelezők pedig új hitelt nyújtva a régi hiteleikre burkoltan átütemezték korábbi adósságainkat. Pontosabban: át is ütemezték az adósságainkat, meg nem is.

A végeredmény pedig: az ország és a lakosság vagyonának fokozott – nyílt vagy burkolt – elzálogosítása.

Következzék a devizadráma leírása:

Már korábban hangsúlyoztuk: a hazai dráma lényege: nem elsősorban a forintban történt eladósodás (ez is elég persze egy „normál” drámához, de mi ezt a drámát a deviza eladósodással megtetéztük), hanem a külföldi eladósodás.

Míg az államháztartás eladósodottsága – több árfolyamon is számítva – legfeljebb a GDP 70-90 százaléka, addig a tényleges külföldi (bruttó) adósságállomány, a GDP 130-150 százaléka.

Az ország devizaadósságáért nem egyedül az állam felelős, hanem valamennyi társadalmi szereplő:

•    Az importot „nyakló nélkül” használó (exportban nem ellentételező) gazdaság,
•    az  importot „nyakló nélkül” fogyasztó lakosság (most a fogyasztás 30 %-a import, a rendszerváltáskor ez 6 % volt)
•    a deviza hitellel élő lakosság, vállalat, és állam stb.
•    a kínai pólót vásároló,

Nem az állam e tekintetben a leginkább eladósodott, hanem a gazdaság többi szereplője.

Ennek az adóssághegynek ugyanis csak az egy hatoda állami tartozás (a nettó adósságnak), és ami érdekes,
másik egy hatoda a hazánkban működő külföldi tulajdonú nem vállalati gazdasági szervezeteké (elsősorban a bankoké, off-shore cégeké). A legnagyobb külföldi adósságterhet – ez az utóbbi idők újdonsága - a lakosság és a vállalati szféra hozta létre. Ráadásul úgy, hogy abban lényegében egyenlő arányban osztozkodnak - mindkettő egyharmaddal.

A külföldi adósságot devizában kell fizetni. A hazai megszorítások pedig – bármennyire keserves áldozatokat követelnek tőlünk, „csak” forint fedezetet nyújtanak erre a tartozásra, és a forintból – mint a biciklinél – csak nagy áttéttel, tehát külön ráfordítással lesz deviza, azaz nagy erejű, mindenkor biztonságos pénz.

(A lakosság pedig – és ez maga az irracionalitás – a mai világ legerősebb tartalék valutájában, svájci frankban adósodott el. Gyenge pénzben keletkező jövedelmére a legerősebb valutában számolt hitelt vett fel! Az állam ennél óvatosabb volt, adósságainak csak egyharmada keletkezett deviza adósság formájában, még akkor is, amikor ez jóval drágább volt, mint a forint adósság.)

Az adóssághegy úgy növekszik, hogy újabb hitelek felvételével a lejárt devizatartozásokat fizetjük csupán ki. (Az adósságot növelik automatikusan az eladósodottság áraként fellépő romló árfolyamviszonyok, a dráguló hitelek, a kerülő úton létesített deviza források, például a deviza külföldiekre nézve kedvező adópolitika, off- shore lehetőségek kihasználása stb.  

Devizaadósságunk az elmúlt 20 évben növekedett. Miért? Mert lényegében nem visszafizettük törlesztéseinkkel az adósságot, hanem csak átütemeztük.

Így jött létre az a helyzet, hogy ma már az ország összes jövedelmének egynegyedét kellene elkölteni adósságtörlesztésre, ha el akarnánk érni, hogy adósságunk csökkenjen.

A mindenkori lejáró tartozásainkat az elmúlt 20 évben csak úgy tudtuk megfizetni, hogy újabb hitelt vettünk fel. Ezért - a közhasználatú szóhasználattal ellentétben – deviza adósságunkat már régóta nem törlesztjük, hanem lényegében csak átütemezzük. Ezt elfedi az, hogy a hitelezőknek az ilyen fajta adósság átütemezés mindeddig nem okozott különösebb gondot. Hogyan is okozott volna, hiszen a világban cirkáló felesleges pénztömeg így jövedelmező befektetésre talált. (Mint Alan Greenspan, az Egyesült Államok központi bankjának, a FED-nek korábbi elnöke mondta: a pénzbőség miatt nem annyira az adós kereste a hitelezőt, hanem a hitelező kereste az adóst.)

Egy biztos: a hitelezőink azzal hogy belementek deviza adósságaink folytonos – magunk előtt történő görgetésébe, lényegében Mátyás király Okos Katája módján jártak el:

Át is ütemezték az adósságunkat, meg nem is.

Hiszen megtartották azt a jogot maguknak, hogy bármikor felmondhassák ezt a kacifántos hitelből-hitelt viszonyt. Kihasználhatják az adós szorult helyzetét: egyre drágábbra srófolhatják az újabb hiteleket és egyre több egyéb követelményt támaszthatnak: ilyen a kényszerű privatizáció, az ország pénzvagyonának (nyugdíj, egészségvagyonának), illetve fizikai vagyonának (lakás-, föld- és vízvagyonának) árverésre bocsátása (talányos pénzügyi szakszóval: financializálása, tulajdoni kötöttségeinek felbontása).


Míg tehát a lakosság – ha jövedelmének egynegyedét  adóssága törlesztésére fordította a jelenlegi válság előtt – azzal számolhatott, hogy 10-15 év alatt visszafizeti lakáshitel adósságát, addig az ország deviza eladósodottságával kapcsolatban már gyökeresen más a helyzet. Az már 20-30 egy olyan pályán van, amire a lakosság csak most került: egyre nagyobb törlesztő részletet kell fizetnünk, de ezzel adósságterhünk már régóta nem csökken, hanem éppenséggel nő. Hiszen a romló árfolyamokkal a mindenkori árfolyamon és kamatterhekkel (és egyéb feltételekbe foglalt terhekkel) számolt adósságállomány így gyorsabban gyarapodhat, mint ahogy a mindenkori törlesztés csökkenthetné azt.   

A valóságos kérdés tehát – és ezt a mostani válság már nyílttá teszi számunkra – a következő:

 
•    Tovább akarjuk-e folytatni hiteleinknek a korábbi – drága és a teljes vagyonvesztéssel is fenyegető – bújtatott átütemezését;

•    Vagy megpróbáljuk adósságunkat (erről érdekes módon alig beszélünk) – ha keservesen is – de szigorú ütemezéssel visszafizetni;

•    Vagy nyílttá tesszük az átütemezést, ami egyben a hitelezőkkel végig tárgyalt adósságrendezés lenne, a korábbi adóssághalmozással ellentétben.

Ami nyilvánvaló: nem lehet „megúszni” a fedezetlen deviza adósságunkat (fedezetlen, mert a deviza hitel mögött nincs devizaforrás) úgy, hogy súlyos károkat ne szenvedjünk el: jövedelmeinkben, vagyonunkban. Tehát ez nem kérdés, ez a szomorú valóság.

A kérdés valójában az: tovább folytatjuk-e adósságaink növekvő ütemű felhalmozását,– természetesen ma már a korábbiaknál sokkal súlyosabb feltételek mellett. Lemondunk-e jövedelmeink egyre nagyobb hányadáról? Elzálogosítjuk-e a korábbinál is nagyobb mértékben az ország még meglévő vagyonát, benne a lakosság lakásvagyonát (ez történik a tőketartalékolással nem fedezett kockázatos devizahitelek következményeként). Vagy igyekszünk – szintén súlyos áldozatokkal,  de elkezdeni valójában törleszteni az ország deviza adósságot. Ez az  elzálogosított hazai vagyon egy – remélhetőleg jelentős - részét megmentené a kényszereladások alól?

A pénzügyi világ válasza erre a kérdésre (a kormány ez irányú törekvéseire adott reakciói nyomán ez sejlik ki) igencsak meglepő (vagy talán nagyon is természetes?):

Az adós kockázatos voltánál csak egy dolog lehet súlyosabb, ha az adós – ki tudja miért - csökönyös módon törleszteni akarja tartozását.

Ha meg akarja szüntetni függőségét az újabb és újabb hitelektől, ha fel akarja szabadítani vagyonát a hitelekkel járó – nyílt vagy burkolt – elzálogosítástól!

E deviza hitelezési stratégia lényege: adós ne törlessz, hiszen nagyvonalúan lehetővé tesszük, hogy adósodjál még inkább el!

A jó devizaadós stratégiája ezzel szemben ennek az ellenkezője: adós fizess úgy, hogy törlesszed is az adósságot! Lehetőleg  ne csak görgesd magad előtt az adósságot. Elsősorban a devizaadósságot törlesszed, mert annak ára nincs szerződésbe foglalva. Ami ma olcsó, az lesz holnap a legdrágább.

Ne hagyd hát, hogy a devizahitel magához édesgessen Téged, még ha a magas forint kamat - sajátságos hungarikumként – jelenleg akár taszíthat is a forinthitelre váltástól.

Kedves deviza adós, ne feledd a közmondást: „Láttam én már karón varjút!”


2012. január 14.                    Szegő Szilvia
 

„S ki elevent óhajt ösmerni, lemérni,

A lelkét űzze annak elébb ki,

Így majd kezében lesz a Rész,

II. rész : A deviza mámor – amely deviza drámává alakult

Nem az államadósság, hanem az ország, a nemzet valamennyi gazdaságának (családi, vállalkozói, banki, állami) összesített devizaadóssága a legsúlyosabb nemzetgazdasági és társadalmi probléma!

A deviza adósságot ugyanis devizában kell visszafizetni, amihez pedig – ez a normális eset egy eladósodott és elmaradottabb országban – előbb-utább nagyon drágán lehet hozzájutni.

Az ország devizamámorban élt néhány éven keresztül, ezért – ma már keservesen tapasztaljuk -  nagyon drágán kell megfizetni. A következő folyamatábránk azt mutatja be röviden, hogyan válik a  devizamámor devizadrámává.

A fentiek is azt mutatják, akkor és annyiban lehet devizában eladósodni, ha és amaennyiben a forrásainkba is deviza áramlik, magyarul: ha jövedelmünk is devizában képződik – legalábbis a devizában vállalt kockázat mértékében.

Magyarország esetében ez az összefüggés nem érvényesült, sem a rendszerváltás előtt, sem azután.

Nézzük meg e szempontból a lakosság devizahitel felvételét. Mondhatjuké-e, hogy a devizahiteleik fedezete rendben volt, azaz a hiteleket biztosította, hogy jövedelmeikbe is áramlik a deviza? Nyilvánvalóan ez nem állt fenn.

Pénzügyi nyelven ez nem más: a lakossági deviza eladósodás fedezetlen volt, vagy legfeljebb az adósság egy része volt fedezettel biztosítva. Mekkora része? Gondoljuk végig! Becslésekkel élve azt mondhatjuk, hogy a hitelügyletek egytizede!

(Ha a végtörlesztéssel a devizahitelesek mintegy egyötöde él becslések szerint, akkor közülük kerülhettekki a jó adósok. Nem valamennyiük lehetett az. Miért?  A súlyos helyzetbe került hitelesek érdekébencsaládi vagyonok lettek ide-oda mozgatva, nyilván jelentős veszteségek árán is akár…Ez pedig nem akiegyensúlyozott pénzügyi kockázat esete!)

Tehát a lakossági devizahiteles ügyleteknek legfeljebb az egytizedére volt érvényes az, hogy megfelelő fedezettségűek voltak.

Ki kell tehát mondanunk: a lakossági jelzálog devizahitel-ügyleteknek mintegy kilenctizede bizonytalan, vagy rossz fedezettségű volt. A számon tartott  400 ezer jelzálog deviza hiteles háztartásból (ami megfelel 1.3 millió számon tartott deviza hitel szerződésnek) mintegy 360 ezer került nehéz helyzetbe. Ennek 70 százaléka gyerekes háztartás. Vagyis a fedezetlen deviza hitel  mintegy 250 ezer gyermekes háztartást, és legalább 500 ezer gyermeket hozott nehéz helyzetbe. Mondhatnánk: lelkük rajta!

De kinek a lelke? A gyerekeké? Tudhatjuk, hogy ez az 500 ezer gyermek mindeddig viszonylag konszolidált családban élt. Ha nehéz is volt a hitelek törlesztése, még gyermekéhezésről ebben a körben nem beszélhetünk. De ha az ő családjuk súlyos anyagi helyzetbe kerül, akkor ebből az 500 ezer gyermekből néhány éven belül 200-300 ezer gyermek 1 millióra duzzaszhatja fel a már jelenleg is mélyszsegénységben élő gyermekek számát. (Hány évtizedes és hány egymás utáni esélyegyenlőségi program kell majd ahhoz, hogy egyáltalán beszélhessünk ezen gyermekek esélyegyenlőségéről? És azt ki finanszírozza majd?)

Felvetjük tehát újra kérdést: mondhatjuk-e, hogy 360 ezer háztartás és az abban élő több mint 1 millió  ember többé-kevésbé fedezetlen eladósodottsága elintézhető úgy, hogy lelkük rajta? Nyilvánvalóan nem!

Kié a felelősség és kié a ma már el nem kerülhető veszteség?

Ki fizesse ki például a lakáscélú devizahitel tartozás 20 százalékos megnövekedését, amit a forint 20 százalékos leértékelődése okozott? Ez az összeg elérhette az 1000 milliárd forintot, ami hozzáadódik az amúgy sem jelentéktelen lakossági adósságállományhoz, és kamatos kamataival növeli a lakosság törlesztő részleteit az elkövetkező években.

Nyilvánvalóan ez olyan veszteség, amelyet a devizahitel ügyletekben felelős teljes intézményi hálózatnak viselnie kell:

• A lakosságnak, többnyire  családoknak
• A hitelező intézményeknek
• A pénzügyi felügyelet és pénzügyi szabályozás teljes rendszerének
• A teljes folyamat felett őrködő – hiszen ez a feladata – kormánynak
• A pénzügyi egyensúly felett őrködő, és a megbomlott egyensúlyért felelős MNB-nek

Tehát: lehet kritizálni, sőt kell kritizálni azokat a lépéseket, amelyeket a kormány tett az ország – és azon belül a lakosság, a családok – devizakitettségének csökkentésére – vagyis a devizahitel terhek fedezettségének növelésére.

Mindenekelőtt azonban a következő kérdésekre kell választ adni, és remélhetőleg választ kapni:

Mi a teendő az ország fedezetlen devizaállományával? Súlyos áldozatokat vállalva csökkentsük le adósságunkat és szorítsuk le annak fedezetlenségét, vagy vért izzadva újabb és újabb hitelekkel görgessük tovább az óriásra dagadt hitelállományt? Talán kapunk ehhez ideiglenes könnyítéseket, mint kaptunk átmenetileg eddig. De folytathatnánk-e azt, amit eddig: hiszen a rendszerváltás óta megnégyszereztük az ország külső adósságállományát, és e mögött a külföldi privatizáció miatt már a korábbi  vagyonállományunk sincs meg! A hitelállomány továbbgörgetését finanszírozó pénzügyi „nagyvonalúságra” (persze a lakosságihoz hasonló áron, kamatban, árfolyamban és a mostanában realizálódó kockázatban!) a mai pénzügyi világban, ha akárnánk, sem számíthatnánk.

Ami nyilvánvaló: nem lehet „megúszni” a fedezetlen adósságot úgy, hogy súlyos károkat ne szenvedjünk el: jövedelmeinkben, vagyonunkban. Tehát ez nem kérdés, ez a szomorú valóság. De kifelé mászunk-e az áldozatvállalással, vagy - mint eddig – tovább növeljük a fejünk felett tornyosuló adósságot?

(folyt. köv.)

Szegő Szilvia

Bp. 2012.01.08.

(I. rész)

Nálunk emelkedtek a kamatok a svájci kamatláb csökkenése idején is!

Magyarországon – ellentétben a környező országokkal – deviza hitel esetén nem szabályozták a kamatalakulást. Ebből az következett, hogy amikor csökkent a svájci frank kamata, akkor hazánkban éppenséggel emelkedett. Mondhatnánk: máshol is így volt ez. De nem! Lengyelországban például a devizahitel szabályozása kizárta, hogy előfordulhasson a magyarországi eset. A kamatlábak ott jelentősen csökkentek 2007 után a svájci kamatcsökkenés hatására, ezzel szemben hazánkban a kamatok nemhogy nem csökkentek, hanem ellenkezőleg: erőteljesen emelkedtek.

Ezt mutatja a következő ábra: 

A lengyeleknél, mint látható, a svájci frank hitel kamata 1.9 százalékra csökkent. Nálunk a jelzálog hitelek kamata 6 százalékra emelkedett. Ennek a „sajátosan magyar” kamatalakulásnak súlyos következményei lettek, nem kis mértékben azért, mert az árfolyamkockázattal szemben nem védte az adósokat – és ezzel a családgazdaságokat -  a kockázathoz mérten alacsony kamatláb (sajnálatosan a forintkamatláb még a viszonylag magas devizakamatlábbal szemben sem versenyképes). Fordítsuk le ezt a számok nyelvére! A lengyeleknél a 2.7 százalékpontos kamatcsökkenés nagyjából 30 százalékkal csökkenthette az adósságszolgálat értékét - durván épp annyival, mint amennyivel növelte volna azt a svájci frank euróval szembeni erősödése. Nálunk ezzel szemben elmaradt a kamatok csökkentése, ezért jelent nagy tehet ma a svájci frank megerősödése.

Végezzünk egy egyszerűsített számítást: Adósunk 2006-ban 40 ezer svájci frank alapú lakáshitelt vett fel. Ennek havi  törlesztő részletét kétféleképpen számítjuk ki: egyfelől a hazai árfolyam alakulás és a hazai kamatlábak mellett, másfelől adottnak vesszük a svájci frank árfolyam emelkedését, de a 2006-os kamatszintünket nem növeljük, hanem csökkentjük a lengyel kamatcsökkenés mértékével. Azt láthatjuk, hogy az első esetben a havi törlesztés mértéke 30 százalékkal emelkedik, a második esetben ezzel szemben alig nő. Ezt mutatja be a táblázatunk.

 A lengyel kamatszinthez képesti 4 százalékkal drágább hazai jelzáloghitelre nem magyarázat a forint magasabb kockázati szintje, hiszen a magyar hitelkockázati felár (cds felár) átlagosan 1-1.5 százalékponttal haladta meg a lengyel szintet az elmúlt két, illetve két és fél évben. Ráadásul a hazai hitelkockázati felár magasabb szintjét részben éppen a lakossági devizaadósság – megmagyarázhatatlanul magas kamatszint miatti – növekedése okozza!

Ráadásul nem látható a bankok takarékos gazdálkodása befelé, hiszen ha saját magukról van szó, akkor a pénzköltésben meglehetősen nagyvonalúak. Mi másra utalna az a szám, hogy a pénzügyi szektor dolgozóinak a reálkeresete 2011  év első 10 hónapjában – válság ide, válság oda -  17 százalékkal emelkedett.

Giday András – Szegő Szilvia

2012. január 4.

Az írás a Magyar Nemzet 2011. szeptember 7-ei számában megjelent cikk alapján készült.

 Néhány hete jelent meg egy híradás a világsajtóban, hogy a CERN kutatóinak egy csoportja olyan következtetésre jutott, hogy a neutrínók sebessége, ha csak egy parányival, de meghaladhatja a fénysebességet.  A hír izgalomba hozta a tudományos világot, mert ha ez igaz, akkor a relativitáselmélet kiinduló pontja dől meg. Nem csoda, hogy a tudósok többsége kételkedni kezdett az eredmények hitelességében. Ezért a  tudóscsoport ellenőrizte a számításokat, de ismét hasonló  következtetésre jutott. Ettől még nem nyugodtak meg a kedélyek, mert egy ekkora horderejű felfedezés sokszoros ellenőrzést és ismétlést igényel, mielőtt a tudóstársadalom elfogadná.

                A kételkedés nem alaptalan, de mielőtt ennek okára rávilágítanánk, tisztázni kell, hogy mi is a fénysebességnek nevezett határsebesség. Itt szigorúan a vákuumban terjedő fény sebességére kell gondolni, mert jól ismert, hogy a vízben, sőt a levegőben is a fény lassabban halad, és a lassulás mértékét jellemzi az optikai törésmutató. Éppen ezért lehetőség van arra, hogy például levegőben annyira felgyorsítsunk elektromos töltéssel bíró részecskéket, például az elektronokat, hogy átlépjék az adott közegben érvényes fénysebességet. Amikor ez megtörténik éles fényvillanást láthatunk, amit felfedezőjéről  cserenkov sugárzásnak nevezünk. Ez a fényjelenség egyébként a jól ismert hangrobbanás analógiája, ami akkor reszketi meg dobhártyánkat, amikor egy vadászgép sebessége épp átlépi a hang sebességét.

                A másik fontos dolog, amit tudnunk kell, hogy a CERN kutatói a kísérletet neutrínókkal hajtották végre. A neutrínó a világegyetem legkülönösebb, legrejtélyesebb részecskéje. Minden pillanatban a neutrínók trilliói és trilliói hatolnánk át rajtunk, anélkül, hogy észrevehetnénk. De nem csak rajtunk száguldanak át, hanem az egész Földgolyón és csak elenyésző számuk vesz részt valamilyen kölcsönhatásban. Ennek oka, hogy nincs elektromos töltésük és így csak az úgynevezett gyenge kölcsönhatás útján adnak hírt magukról, amikor az atommagokban a neutronok és protonok közötti átalakulást hoznak létre. Ezért rendkívül nehéz a megfigyelésük, mert biztosítani kell olyan körülményeket, hogy a hasonló hatást okozó gamma-sugárzástól megkülönböztethető legyen a neutrínók által előidézett átalakulás. A konkrét kísérletben a neutrínók egyik fajtájának hatásáról volt szó, de ennek taglalása már túl messzire vezetne, ezért evvel most nem foglalkozunk.  A detektorokat mélyen a föld alá kell helyezni, ahol a kozmikus sugárzás egyéb komponensei már nem juthatnak el. Különös pontosságot kíván a távolság és az idő pontos mérése is. A CERN laboratóriumától több száz kilométer távolságban lévő detektor helyét centiméter pontossággal kell ismerni, hasonlóan kritikus a rendkívül rövid időtartam mérése is. A tudósok rendkívül aprólékos és gondos előkészítéssel a lehető legkisebbre szorították le a mérési hibákat és ez alapján jelentették, ki hogy a neutrínók előbb érkeztek meg a másodperc apró töredékével, mint amire  a fénynek van szüksége, hogy a vákuumban tegyen  meg ugyanakkora utat.

                A kétkedés az eredmények hitelességében tehát nem alaptalan, de mégis vessük fel a gondolatot: vajon ha a neutrínók gyorsabban haladhatnak a fénysebességnél, akkor el kell vetnünk a relativitáselméletet? Nem erről szó sincs, csak egy kisebb (de nem jelentéktelen!)  kiegészítést  kell tenni. Amikor bármit mérünk a fizikában valamilyen kölcsönhatást figyelünk meg fizikai objektumok között. A természetben négy alapvető kölcsönhatást ismerünk: az elektromágneses, a gravitációs, az atommagokat összetartó erős kölcsönhatást, és a mag részecskéi közötti átalakulásokat szabályozó gyenge kölcsönhatást. A speciális relativitáselméletet megalapozó megfigyelések mind az elektromágneses kölcsönhatáson alapultak. Később kiderült, hogy a gravitációs kölcsönhatás terjedése is egy határhoz van kötve, ami nagy valószínűséggel a fénysebesség, de itt olyan kis eltérés kimutatására, amit a neutrínók sebességmérése megkívánt kísérletileg nem lehetséges (legalább is a mai feltételek között).  Az erős kölcsönhatás rövid hatótávolsága miatt fel sem merül, hogy mérjük a határsebességet. A gyengekölcsönhatás esetén a relativitás elv univerzalitása miatt követeljük meg, hogy ez is a fénysebességgel fejtse ki hatását. De mi történik, ha a neutrínók mégis gyorsabban haladnak, mint a fény? Ezt úgy értelmezhetnénk, hogy a rendkívül erős elektromágneses kölcsönhatás kissé megváltoztatja a tér szerkezetét és ez létrehozná a vákuum törésmutatóját, ami egy nagyon parányi mértékben lassítaná a fényt. Ez a gondolat egyáltalán nem idegen a modern fizika felfogásától, mert az elemi részecskék viselkedését leíró térelméletek bizonyos anomális effektusokat épp a vákuum polarizációjával értelmeznek.

Rockenbauer Antal