Tamkarum

 

 

Hosszú válasz:

Ami az alábbiakban megíratott         

 

Mondandónk alaptétele:

 

Nem az államadósság, hanem az ország, a nemzet, valamennyi gazdaságának (családi, vállalkozói, banki, állami) összesített devizaadóssága a legsúlyosabb nemzetgazdasági és társadalmi probléma!

 

Miért?

 

Idézzük először Riecke Werner korábbi MNB elnökhelyettes 2011 őszén, a Közgazdasági Vándorgyűlésen Pécsett elhangzott kijelentését:

 

„Devizában eladósodni eleinte olcsóbb, mint hazai valutában, de hosszabb távon az válik jóval drágábbá. Fordítva: forintban eladósodni eleinte sokkal drágább, hosszabb távon azonban ez lesz sokkal olcsóbb.”

Még nincs hosszabb táv a lakossági deviza hitelezésben, máris ezzel a fájdalmas igazsággal szembesítenek minket a közelmúlt pénzügyi eseményei.

 

De miért van ez így, ha tényleg így van?

 

Mert alapvető pénzügyi összefüggés, hogy a hitelek mögött fedezetnek kell lenni!

 

Ennek egyik követelménye: akkor és annyiban lehet devizában eladósodni, ha és amaennyiben a forrásainkba is deviza áramlik, magyarul: ha jövedelmünk is devizában képződik – legalábbis a devizában vállalt kockázat mértékében.

 

Magyarország esetében ez az összefüggés nem érvényesült, sem a rendszerváltás előtt, sem azután.

 

Vegyük sorra, miért.

 

Az ország bruttó devizaadóssága, azaz teljes külföldi adóssága már több, mint az éves megtermelt összes jövedelme (ráadásul ennek egy része fölött a külföldi beruházó rendelkezik). Ha a nemzet összes jövedelme devizában képződne, akkor sem tekinthetnénk – a korábbi kritériu szerint -  fedezettnek az ország összesített deviza hitel tartozását. 

 

A nemzet tehát – az ország pénzügyi stabilitása szempontjából - fedezetlen külföldi hiteleket halmozott fel, méghozzá egyre nagyobb mértékben! Ennek megosztása vállalati, lakossági és állami és a külföldi tulajdonosi szféra között sorban:  egyharmad-egyharmad-egyhatod-egyhatod.

 

Hitelezői szempontból ez mit jelent? Az ország pénzügyi csődben van rendszerváltás óta folyamatosan. Csak azzal élte túl a mindenkori csődhelyzetet, hogy újabb hiteleket kapott, egyre drágábban, pontosabban részben egyre drágábban, részben egyre nagyobb kockázatvállalással!

 

És azt ma már tudjuk, a túlzott kockázatvállalás lehet a legdrágább!!!

 

Mert akkor - előbb vagy utóbb -  a pénzünket, a jövedelmünket, a vagyonunkat értékelik le a hitelezők! Vagy direktben, vagy indirektben. Azaz: vagy magunk mondunk le jövedelmeink, vagyonunk egy részéről (ez a megszorításos politika), vagy erre kényszerítenek. Pénzünk leértékelésével, vállalataink külföldieknek történő eladásával, hiteleink felértékelésével, lakásvagyonunk leértékelésével, egészségügy szakmai rendszereink szétesésével, fiataljaink elvágyódásával. Az irányok: Békés megye vidéki körzetéből Szegedre, Szegedről Budapestre, Budapestről külföldre – stb.

 

(Itt jegyzem meg: az ilyen – önmagát erősítő – örvénymozgás megakadályozására építette fel a világ pénzügyi kultúrája a csőd intézményét. Mert az adóst (valójában a vagyont) kellett védeni a hitelezők – nem egyéni, hanem nyáj jellegű, ezért romboló – rohama ellen. A csődjelentés a hitelezői nyáj pánikmozgásából menti ki a vagyont és az adóst úgy, hogy konszolidálja a hitelezői követeléseket, a vagyoni rendezést pedig átláthatóvá teszi.)

 

 

Nézzük a fenti szempontból a lakosság devizaeladósodottságát – miért vált az válságossá, kik a felelősök, és hogyan lehet ebből a válságból kiutat keresni.

 

Azt már mindenki látja: nem jó, ha a lakosság, mint pénzügyi szereplő fedezetlen devizahitelt vesz fel. Ez esetben anyagi helyzete túlzottan (sajnos egy jelentős rétege számára fenyegetően) függ attól, hogyan alakul a deviza árfolyama: hiszen jövedelmei forintban vannak.

Vagyis: a lakosságon belül csak az vehetett volna fel devizahitelt, akinek forrásai megfelelő mértékben devizában, azaz erős valutában keletkeznek. Ennek a helyzetnek persze vannak átiratai is: ha jövedelmei nem devizában folynak hozzá, de forrásai olyan bőségesek, hogy pénzügyi helyzete nem rendül meg attól, hogy havi törlesztési terhe akár a háromszorosára nő. Pénzügyi nyelven mondva ugyanezt: a kockázat mértékének megfelelően tőkeerős a családgazdaság. A kockázatvállalás – ami nem csak nyereség, hanem veszteség is – veszteségeit ez esetben a család saját tőkéjével biztosította.

 

(Lényegében ez a biztosítás is: kockázat mögé tőkét képezünk!  Ez alapvető követelménye lett volna a devizahitelezésnek. Ezt nem csupán a deviza adósok nagy tömege mulasztotta el, hanem az őket hitelezők is. Hasonlóképpen nem követelte, vagy nem írta elő a kockázat megfelelő biztosítását a hazai pénzügyi felügyelet  és az MNB sem, amely intézményeknek éppenséggel ez lett volna a feladata. Hiszen a pénzügyi szabályozásnak azért „szabad” a pénzpiacra nézve kötelező rendelkezéseket hoznia, mert az képes kezelni a pénzügyi rendszer egészének rendszerkockázatait. A devizahitelezés pedig ilyen rendszerkockázat lehet, és nálunk nyilvánvalóan az is volt. 

Ennek az állításnak ellene lehetne vetni: a hitelező akkurátusan számba vette  az adós tőkehelyzetét, és lakására jelzálogot íratott be. Itt jutottunk el Mátyás király Okos Katájának első esetéhez.

 

Átfordítva a hitelező logikáját Mátyás király Okos Katájának nyelvére: a hitelező nézte is az adós tőke helyzetét, és nem is. Miért? Mert a lakás nem szabad rendelkezésű vagyona egy családnak. Nem mozgathatja úgy ezt a vagyont, mint egy pénzügyi gazdálkodó. Ide-oda, bármilyen pénzügyi eszközbe. Mert az a lakás, amely egy családnak egyetlen vagyona, megélhetésének, munkaképességének, gyermekei nevelésének üzeme, nem egykönnyen képes pénzügyi alakváltoztatásra. Mondhatnánk ez is tőke, csak éppen „begubódzott” tőke, az nem egykönnyen mozdul meg. Ebből pedig már eljutunk ahhoz a következtetéshez, hogy a devizahitelező meg is követelte a devizahitel fedezetét és nem is, ahogy Okos Kata mondta Mátyás királynak: hozott ajándékot és nem is...)