Tamkarum

A Nyugat iránti mámor – ha nem is akarjuk tudomásul venni – lelankadóban. Ez több jelenségben megmutatkozik, egyet említek. Bármennyire is távol tartjuk kerítésekkel a „váratlanul” egész Európára ránehezedő migrációt, egy biztos: az Európa vízió ennek súlya alatt repedezik. A több lehetséges válasz a migrációra – legyenek azok bármennyire is ellentétesek – a kimenetelt tekintve nem sokban különböznek. Ez a diskurzus ugyanis már messze nem arról az Európáról szól, amelyet annak megálmodói – egy különleges Európa projektként – elindítottak. Közgazdászként azzal is kezdhetném, hogy Európa még valójában nem jutott túl azon a globális pénzügyi válságon, amelyet rendkívüli költségekkel, rejtett és kevésbé rejtett számlákkal kiemelt a bajból, máris újabb és jóval összetettebb kihívás érte, ez a tömeges migráció.

 Hová tűnt a globális világban a korábban keményen számon kért költségtudatosság?

 A migrációnak van súlyos közgazdasági vonatkozása is, de ez alig kerül szóba a nagyérdemű előtt. A kérdések gazdasági összefüggéseinek ilyen-olyan eltussolásához sajnálatos módon már kezdünk hozzászokni (mennyibe kerültek a bankmentések, hol landoltak a kifizetetlen számlák, miért terheli főleg a dél-európai bankokat még mindig tetemes nem fizető hitel, ez milyen következményekkel jár majd a bankbetétesekre és az adófizetőkre nézve stb.). A migráció kapcsán már szinte nem is hiányzik a korábban oly keményen számon kért költségtudatosság. Ebben az összefüggésben újra nem a számok súlya a legnagyobb, hanem az, ami ezen túl még jobban a lelkünkre nehezedik: Európa iránytűi mintha nem jól működnének!

 Érvényes-e a Maastrichti és a Lisszaboni Egyezmény?

 Az a közgazdasági mantra, amely mindenkibe beleivódott, mintha mégsem úgy működne, ahogy azt a gazdasági ideológia alkotói és kemény védelmezői ígérték. Fényét vesztette az euró, így annak előkészítését szolgáló, feltétlen törvényként kezelt Maastrichti Egyezmény, az európai felzárkózást ígérő (kutatásban, foglalkoztatásban stb.) Lisszaboni egyezmény. A közelmúltban pedig a még több euróért és még több Európáért az a Franciaország szállt síkra, amely ezzel súlyos eladósodását is elfedni véli, remélve, hogy így az a „közösbe” átterhelhető lesz. Ebben a helyzetben sajnálatos módon egyre inkább hitelét vesztik az olyan vezényszavak, mint például a tiszta piaci verseny, az átláthatóság, a központi banki működés politikai és gazdasági semlegességének posztulátuma, vagy az, hogy az állam a rossz gazda, a magán gazdaság a jó gazda. A legnagyobb probléma ezek után nem is az, hogy vannak megoldatlan vagy megoldásra váró ügyek, hanem az, hogy a fentebbiekben felsorolt vezényszavak többé már nem képesek a rendszer legitimációjára (szakmám szerint a gazdasági vonatkozásokat emeltem ki). Ezen vezényszavak mindeddig úgy tűnt, minden további nélkül alkalmazhatók érvelésre. Lehet, hogy volt olyan, amit nem szerettünk, de – mint tapasztalhattuk – arra alkalmasak voltak, hogy akár nem szeretett történéseket is (például az ország élete szempontjából fontos közüzemek privatizációját) legitimáljanak.

A rendszer működésének legitimációját most sokszor azzal segítjük, hogy vezényszavakkal válaszolunk a súlyos működési zavarokra is. Mondhatnánk, az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha módjára találunk mentegetőző szavakat a bajra, miközben dicsőítjük magát a rendszert. Így például halljuk, hogy egy rendszer működése sohasem ideális. Mindig vannak, ahogy mondjuk – „zajok”, vagy másik megfogalmazásban „súrlódások” is még a jól működő egyszerű motorikus rendszerekben is. Miért ne lennének ilyenek a sokkal összetettebb társadalmakban? Erre a dicsőítő magyarázkodásra egy hazai példát hozok fel. A globális pénzügyi válság létét (a Financial Times nevezi így a 2007-2008-as válságot) a hazai szakma a válság látványos kitörésekor és még azután is tagadta. Neves közgazdászokkal folytatott asztali társaságban a hazai tudomány egyik ismert nemzetközi képviselője határozottan súrlódási problémaként jellemezte a 2008-as helyzetet és vészmadaraknak gúnyolta a válság szó alkalmazóit.

OECD- Systemic Risc - A rendszerkockázat a terrorizmus 

Ennél, a „súrlódásos” magyarázatokkal élő megközelítésnél az OECD nevezetű nagy világgazdasági intézmény már 2000 előtt, tehát közel egy évtizeddel a globális pénzügyi válság kitörése előtt, jóval előbbre tartott. Systemic risk (rendszer válságok) címen kutatást indított. A kutatás elején – részvevőként tudom – valóban a rendszernek, mint olyannak a működési kockázatára irányult a tevékenységünk. Majd egy váratlan változás történt, a kutatási csoport lengyel vezetőjét leváltották és egy amerikai kutató vette át a munka irányítását. Az új vezető a rendszerkockázat tartalmát újradefiniálta: A kutatás új értelmezésében többé nem a rendszer működéséi kockázatával foglalkoztunk, hanem a rendszert lényegében kívülről veszélyeztető kockázatokkal. A veszélyes környezeti kockázatok közt már akkor kiemelt súlyt kapott a terrorizmus (2000-et írunk!), és a nemzetközi terrorizmusra adandó nemzetközi intézményrendszer kialakításának szükségessége – hasonlóan a pénzügyi világ nemzetközi intézményeihez.

 Mégis milyen rendszerben élünk?

 Ez a történés (és számos egyéb) már azt sugallja: a rendszerváltás a globális világban már évtizedek óta történőben van, csak azt mi nem vesszük észre, vagy ha észrevesszük, nem veszünk róla tudomást. Felvetődik tehát a kérdés? Mégis milyen rendszerben élünk? Már elhalványulóan jelenik meg az írott vagy az elhangzott elemzésekben a kapitalizmus szó. Abban élünk? Magam részéről én ezt a kérdést is felvetendőnek tartom.

 Számomra alapvető kérdés az, hogy mindennapi cselekedeteink során hogyan viszonyulunk ahhoz a rendszerhez, amiben élünk. Mit teszünk? Mit igazolunk vissza? Minek állunk ellen? Vagyis ha „csak” hazai kutató módjára elemezgetünk, akkor talán igaza van egy kedves kommentelőnek:

  „Sok a szöveg, kevés a tett!”

Másképp állt ehhez a kérdéshez egy filozófus. Mint mondta “most esik le, hogy nem a gólya hozza a kapitalizmust”. Ha igaz az, hogy nem a gólya hozta a kapitalizmust, akkor az a kérdés, hogy mi hozta? És amit hozott, az a valami egyáltalán kapitalizmus-e? Ha most nem kapitalizmus, hanem globalizmus van (felteszem), akkor a globalizmust sem a gólya hozta. Sem a mi számunkra, de az Európai Unió számára sem. Az új rendszerű globalizmus már ott van az EU-ban és itt van a mi kisebb közösségünkben is. Mégpedig úgy, hogy maga is metamorfózist él át, amit a legtöbbször alig veszünk észre. Egy ilyen – csak meglegyintő – de lényeges átalakulást ír le csodálatosan Ady Endre ír le.

                        Párizsba tegnap beszökött az ősz

                        Szent Mihály útján suhant nesztelen,

                        Kánikulában, halk lombok alatt

                        S találkozott velem.

                        Elért az ősz és súgott valamit,

                        Szent Mihály útja beleremegett

                        Züm, züm: röpködtek végig az úton

                        Tréfás falevek.

A statisztikai fogalmak révén „suhan be nesztelen” egy szép új világ

 Csodálatos leírása ez annak, hogyan csúsznak be nesztelenül az új történelmi alakzatok, új ránk váró szerepek az életünkbe. Csak züm-zümként érzékelünk dolgokat. Nem történt semmi, csak kicsit módosulnak például a statisztikai fogalmak. Magyar állampolgárokból egyre inkább csak esetlegesen e földrajzi területen élő rezidensek leszünk. A háztartás egyre kevésbé a család háztartása, egyre inkább rezidensek egy piciny helyen együtt élő közegének fogyasztási szokása. A vállalataink egyre kevésbé termelő intézmények, hiszen nem is nevezzük már annak őket sokszor, hanem inkább „nem pénzügyi vállalatoknak”. Vajon mit tudunk azokról a gazdasági valamikről, amit a szakma „speciális célú intézményeknek” nevez (special purpose entities)? És a közembernek milyen képzetei keletkeznek azokról a bankokról, amelyeket a szakma árnyék bankoknak nevez el? Az árnyék tevékenységről elég kétes elképzeléseink vannak. Miért váltak bizonyos árnyék tevékenységek a bankrendszer méltó intézményévé? Más területről véve a példát: a gyermeket a statisztika egyre kevésbé párokra vetíti, hanem egyre inkább női és férfi nemű egyedekre. Mit szól a pórnép ahhoz, hogy a gyermek a közgazdaságtanban leginkább élvezeti tárgy, ezért jogos az, hogy aki élvezi a gyermeket, az fizesse is meg annak az árát. Nem igen hallhatott a nagyérdemű arról, hogy bizonyos vállalatokat egyes országokban a törvényhozás rendszerfontosságúnak minősít és ezzel különleges elbánásban részesíti. Hogyan lehet ez az intézmény átlátható, amiről ráadásul nem is köztudott, hogy van?

 A kúszó globális rendszerváltás átírja mindennapi életünket

 A kúszó globális rendszerváltás egyre inkább átírja mindennapi szerepeinket is a világban. A bankokban tartott pénzünk bankbetétből egyre inkább átminősül egy kockázatos üzembe történő befektetéssé, amit baj esetén a bankok zárolhatnak is (erre konkrét törekvések vannak). A devizahitel válság – úgy tűnik - valójában erre az új közgazdasági szemléletre kellett volna, hogy ráébresszen minket. Az „csak” egy elhibázott, túlzásba vitt kísérlet volt arra, hogy bemutatást nyerjen, pénzünkkel mi magunk is a globális bróker kapitalizmus részesei vagyunk. Pénzünket a bankban, a biztosító intézményekben befektetjük (kifektetjük), jól-rosszul. A kereskedelemben ezt a befektetői (kifektetői) mentalitást már megvalósítottuk. Mégpedig azzal, hogy például nyáron hazánkban a legolcsóbb gyümölcs a banán volt. Banán vásárlásával befektettünk a banántermelőbe, és kifektettünk a hazai gyümölcstermelőből. Tehát hazánkban a banánba kell befektetnünk és nem almába, eperbe, erdei gyümölcsökbe stb. Ez már csak világos! Ha a földet művelő parasztok ezt nem tudják, hát akkor majd beíratjuk őket is pénzügyi iskolákba. Ez a pénz kultúrája, ha nem tudták volna eddig!

 Hogyan válhatott „világossá”, hogy hazánkban a banánba és nem málnába érdemes befektetni?

 A részt vállalók, vagyis a részesek kapitalizmusában élünk tehát. Ha ezt megértjük, akkor cselekvéseink irányát is jobban ki tudjuk jelölni. Ez esetben alkalmazkodásunk a világban történtekhez a mainál lényegesen jobb lehet. (Ebbe az irányba tett fontos lépés, hogy a váltó törvény hamarosan a parlament elé kerül.) Önmagunk motivációs világát kell, hogy elsőként megcélozzuk azzal, hogy lokális világunkban alkalmazzuk a részesek gazdaságát. Ha pedig a részes kapitalizmust önmagunk és közösségeink számára is képesek leszünk kódolni, akkor talán képesek leszünk jobban alkalmazkodni ehhez a világhoz. Akkor talán a találkozásunk az „Ősszel” másképpen is történhetne, mint ahogy történik ma ez velünk a sajnálatosan fényét vesztő Európában.