Tamkarum

Országunkban a szociálpolitikának, rendszerváltások, kormányváltások, pártváltások ide vagy oda, Ferge Zsuzsa személyében mindent túlélő orákuluma van. A tény, hogy minden változást képes túlélni, arra utal, hogy nemzeti orákulumunk olyan szakmai teljesítménnyel rendelkezik, amelyre minden rendszernek, kormánynak és pártnak szüksége van. Hurrá!

Amint azonban kicsit közelebbről megvizsgáljuk e szakmai teljesítményt, különös ellentmondásokra figyelhetünk fel. Közülük elsőként azt emelem ki, hogy miközben tanulmányai kétségtelenül színvonalasak, azonközben, kettős értelemben is egyoldalúak:

• egyrészt a nemzetközi szakirodalomból kizárólag a szociálliberális, szocialista megoldásokat veszi át népszerűsítésre, s minden más irányzat álláspontját elhallgatja,
• másrészt mindeddig ezen irányzatos elméleti megfontolásokat is csak kevés lélekszámú kiválasztott kedvenceire volt hajlandó alkalmazni, aminek egyaránt rendkívül súlyos következményei voltak szociálpolitikai és társadalompolitikai, valamint, mint látjuk majd: népesedési szempontból is.

Orákulumként minden hullám hátán lovagolni képességével kapcsolatban azonban érdemes néhány szakmai megjegyzést tenni, amire való igényemet három évtizedes, föld alá szorított vitánk néhány tényére hivatkozva igazolom.

Az ország egyetlen hivatásosan társadalompolitikai kérdésekkel foglalkozó országos szintű vezetőjeként, közel egy évtizedes kutatásaimra alapozva 1989-ben cikket írtam a „kétmillió koldus” országáról, amelyben kimutattam, hogy 2.2 millióan éltek akkori országunkban, akik többnyire családi keretekbe rejtetten, a szegénységi küszöb alatt kénytelenek szenvedni – főként a kisnyugdíjasok, gyermekek, a sokgyermekesek és a tartósan betegek. Azaz azok, akik nem rendelkeznek a rendszer, illetve a politikai vezetés megingatásához szükséges konfliktuspotenciállal.

A már akkor is Orákulumnak számító hősnőnk, alaposan megtévesztve a nagyközönséget és hathatós támogatást nyújtva a leváltott rendszer haszonélvezőinek, ebben az időben is tett kinyilatkoztatásokat, amelyekben alaposan és tendenciózus előítéletekkel felszerelkezve, alulbecsülte a tényeket, s a 2,2 milliónak mintegy 15%- áról, 300.000 szegényről értekezett, félreérthetetlen körre szűkítve ezzel az IMF-veszteseinek körét. A 2.2 milliós szegénység ugyanis a rendszerhibák mellett már akkor is, de az IMF által közvetlenül még csak az államot fosztogató hitelgyarmatként kezelt országot ért diktátumok: a nyugdíjak, a családi támogatások, a betegekről való gondoskodásra fordított összegek megnyirbálásának, illetve értékük elinflálásának következtében alakult ki. Tegyük hozzá, hogy a diktátumok már akkor is világosan láthatóan elhibázott restriktív gazdaságpolitikát követve alakultak ki, amelyet jutalomból a kormányba juttatott, majd milliárdossá tett gazdaság és pénzügypolitikusok hajtottak végre, miközben az országban több, de figyelmen kívül hagyott alternatív koncepció is létezett az adósságszolgálat fedezésére.

A rejtett IMF diktátumnak voltak koncepcionális és származékos következményei is:

• a koncepcionális következmény a jóléti állam lebontása volt, a világméretű neoliberális – később a neo-liberál-konzervatív – gazdaságpolitikai koncepció szerint [1]
• e cél, amely maga is másodlagos volt, származékos következményei közül a konfliktusképtelenek elszegényítése mellett
• a fiatalok által még tervezett több gyermek vállalási tervei realizálásának ellehetetlenítését, s ezzel a népességcsökkenés felgyorsítását emeltem ki e cikkben [2]

1990- ben nyújtottam be a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottsága részére, „Többszörösen összetett magyar makrotársadalmi szerkezet, többes hatalom Magyarországon, 1948-1975.” című, sikeresen megvédett szociológiai kandidátusi értekezésemet, amelyben először publikáltam, első változatában a „roncstársadalommal” kapcsolatos álláspontomat. E tudományos minősítést érő értekezésben már kimutattam, hogy hazánkban nemcsak szegények vannak – többes számukat az indokolja, hogy az akkor már létező több makrotársadalom mindegyikének vannak saját alsó decilisei, akiket a szegények megnevezéssel szokott a szakma illetni, s akik ekkor már 3 milliós lélekszámmal bírtak -, de milliós nagyságrendben van szegénység alatt vegetáló társadalmunk is. Ebben a dolgozatban támaszkodtam a Boros László – Kéri László – Kukorelli István szerzőhármas által, a tőlük általam, még társadalompolitikai vezetőként rendelt tanulmányára, amely a ’68- as reformgazdaság 1988- as reformjának az ifjúsági munkanélküliségre, vagyis szegénység alatti helyzetre gyakorolt hatásaként azt mutatta ki, hogy az meghaladja majd a milliós lélekszámot.

El kell ismerni, hogy változott Orákulumunk álláspontja is ebben az időszakban: a ténylegesen 2.2 milliós és várhatóan újabb millióval szaporodó szegény, illetve szegénységi küszöb alatt élők hatalmas lélekszámával ellentétben immáron félmillióra becsülte ugyanazon kör szegénységi küszöb alatt élő tagjainak lélekszámát, s ennél a lélekszámnál meg is állt…

1993-ban a Huszonegyedik Század Intézete pályázatán kaptam megbízatást az akkori múlt rendszer társadalom-, gazdaság- és politikatörténetéről szóló kötet megírására, s ebben a kötetben is önálló részekben írtam le népességünk akkori harmadát kitevő roncs- és páriatársadalmait.

A Duna Televízió kutatási igazgatójaként 1995- ben készítettem tanulmányt, többek között a televíziózási szokásokra nagy hatással bíró magyarországi makrotársadalmakról, s ekkor figyeltem fel arra, több százezres lélekszámban jelent meg a rendszerváltás kárvallottainak egy olyan, addig nem említett csoportja, akiket gazdaságunk leépítése és forrásaink fokozódó kiszivattyúzása következtében, minden legális jövedelemszerzési lehetőségből kirekesztettek. Őket, a nagyvárosi csöveseket, és a nagyvárosi jövedelem nélküli, bel- és külvárosi özvegyeket, a falusi özvegyeket, az erdő-, temető- és barlanglakókat, az elfogadhatatlanul, a globalokrácia által kirekesztett helyzetükre alapján „páriatársadalomnak” neveztem el. Azt nem mondhatom, hogy eme felismeréseim nem keltettek figyelmet: Hősnőnk mellett Tamás Gáspár Miklós is megvádolt azzal, hogy amit állítok, különösen pedig a megnevezések, amelyek a kárvallottak mélységes lenézéséről tesznek tanúbizonyságot számukra problematikusak. Holott e drámai megnevezésekkel éppen arra akartam a figyelmet felhívni, s ezt meg is írtam, hogy elfogadhatatlan, hogy népességünknek akkor még csak harmadának, a hazai, média megtévesztéssel kormányra került liberális és szociálliberális erők, szolgalelkű szociál- és társadalompolitikája következtében az életlehetőséget biztosító intézményeit összeroncsolják, illetve felszámolják.

Egyéb hivatali elfoglaltságaim és munkáim miatt – leszámítva újságcikkeimet – legközelebb 2000- ben, a STRATEK kutatási vezetőjeként jelentkeztem újabb, e kérdésekkel is foglalkozó könyvvel – A makrogazdaságok mikrogazdasági növekedési forrásai, címmel -, amelyben terjedelmesebb részt fordítottam a roncstársadalom leírására. Ebben a kötetben változtattam a kutatási módszeremen, s nem, mint korábban, a munkaügyi és szociálpolitikai adatbázisokat, hanem a háztartás statisztikákat, valamint saját, a családgazdaságokra is vonatkozó kérdőíves kutatásaimat használtam fel. Ezek az adatok azt bizonyították, hogy 1998- ra újabb millióval, négymillióra növekedett a roncs és páriatársadalmak együttes lélekszáma. Írásaim mellett Szegeden, Miskolcon, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, valamint Gödöllőn közgazdasági karok pénzügyi és társadalomgazdasági területek egyetemi docenseként, intézményvezetőként és óraadóként, e tények és összefüggések oktatására is alkalmam nyílott. Ezidőtől munkatársam, barátom és tanítványom Bogár László is segítségemre volt álláspontom hathatós és szellemes, nyelvileg briliáns terjesztésében, aki velem ellentétben a média minden rétegében hozzájutott a nyilvános beszéd lehetőségéhez, s vállalta a közvetítői szolgálatot, amiért itt is köszönetet mondok Neki. Ebben az időben kezdtünk Szegő Szilviával is közösen publikálni, a Szegedi Egyetem konferencia kiadványaiban, s ezekben is volt alkalmam a roncs- és páriatársadalmakra utalni.

Ezen közben Ferge Zsuzsa változatlanul kedvencei félmilliós lélekszáma miatt aggódott újabb írásaiban.

2004-ben, a Magyar Polgári Alapítvány megbízásából „Tereprendezés” címmel, nagy terjedelmű köteten írtam meg az 1985-1990 közötti időszak makrotársadalom-, makrogazdaság- és politikai rendszereinek a történetét, amelyről több napilap és internetes újság is beszámolt, vagyis, ahogyan korábbi írásaimról, erről a kötetről is értesült a szakmai és az érdeklődő közönség. Ebben a kötetben már arra is alkalmam nyílott, hogy a hárommilliós lélekszámú roncstársadalom- és roncsgazdaság kialakításának történetét is felvázoljam.  

A 2005- ös évben témánk szempontjából két fontos eseménynek voltam részese. Megjelent a „Bevezető fejezetek a társadalomgazdaságtanba” című, könyveimből és tanulmányaimból összeállított válogatott kötetem, amelyben külön fejezetben foglalkoztam a roncs- és páriatársadalmakkal, s azok „gazdaságaival,” és gazdálkodási módjaikkal. S többek között e kötetben közölt írásaimmal is szereztem meg „A közgazdaságtudomány habilitált doktora” címet, amelyet akkor még az akadémiai doktori címmel egyenértékűnek ismertek el.

Legközelebb a Győri Egyetem, illetve a Magyar Szociológiai Társaság Veszprémi Bizottsága által rendezett konferenciák meghívott előadójaként volt alkalmam makrotársadalmainkkal, s ezek „globalizációs lejtőbe” szervezettségével kapcsolatos társadalomtörténeti és társadalomgazdasági álláspontom kifejtésére, amely előadásaim szerkesztett szövegei Pécsett meg is jelentek. Ezen közben, 2008- ban, monográfia terjedelmű tanulmányban fejtettem ki a szegénységgel és a szegénység alatti társadalmakkal kapcsolatos álláspontomat „A szegénység és a szegénység alatti, roncs- és páriatársadalmak szociológiai és társadalomgazdasági elemzése” címmel.

2010- ben jelent meg „Az emberi együttélési módok és formák elméletéhez” című tanulmányom, amelyben a kérdésnek elméleti megalapozását fejtettem ki. Ebben a tanulmányban is alkalmam volt a globalizációs lejtőről, kétféle szupranacionális uralkodó hatalomszervezetről, s a globalokráciáik által onnan kirekesztettekről, a roncs- és páriatársadalmakról írni, s beszámolni arról, hogy együttes lélekszámuk már meghaladta népességünk 50%-át, azaz ötmilliónál is többeket ítélt a globalizáció lassú, illetve gyors elhalálozásra. S ez a lélekszám kísérteties egyezést mutat az IMF egyik, Magyarország ideális népességszámáról szóló tanulmányában nekünk szánt népesség nagysággal, amiért is már nem „mernünk kell kicsinek lenni.”

Közben, 2011- ben, talán ezen információk hatására is, Szerzőnk ismét írni kezdett e kérdésekről, s egy eufémizmus: a „mélyszegénység” fogalmát kezdte ismét terjeszteni.

Ez a fogalom is népességünk tagoltságának sajátos értelmezését tette lehetővé: újra kedvenceire szűkítette le a legnagyobb vesztesek lélekszámát, és ismét rájuk terelte a figyelmet, s terelte el a további ötmillióról az érdeklődést. A mélyszegénységben élők lélekszámát ekkoriban hajlandó volt 1 millió körülire becsülni, s kirekesztette a gondolkodásból és a gondoskodásból azt a másik ötmilliót, akikre adatai szerint továbbra sem vonatkozhatott a támogatás és segélyezés.

Ugyanakkor van ennek a mélyszegénység fogalomnak még egy további problémája. Azt a látszatot kelti, hogy tagjai ugyanúgy szegények, mint a hivatalos fogalmak szerinti szegények, azaz maguk is a szegényekhez tartoznak, csak éppen még szegényebbek. Ezzel a szegénységet számossági mutatókkal jellemző fogalmával azonban egybemossa élet- és léthelyzetük különbségeit, s elfedi azt, hogy a globalizációs lejtő tagjairól, vagy az onnan kirekesztettekről van szó, s hogy ezért egyik társadalmuknak még elnyúló vegetálást, más társadalmainak a különböző sebességű kimúlást „allokálta” a globalokrácia és hazai komprádorai. Márpedig „tetézi, ki elfedi a bajt.”  

Most pedig, anélkül, hogy hivatkozott volna a közben tucatnyira nőtt lélekszámú, s egy új generációt sejtető szakértők, immár három évtizede sorjázó publikációi közül egyre is, vagy saját korábbi becsléseinek téves voltára, látványos pálfordulattal egyszer csak kipenderedett a nyilvánosság színpadára, s e dicsőséget is magának követelve, mint revelációt jelentette be, hogy a szegénységi küszöb alatt élők lélekszáma elérte a 4 milliót.

Ám ebben a mea culpa nélküli, a KSH- ra hivatkozó beismerésben – mintha az igazság attól az intézménytől függene, amelyik kimondja – ismét felfedezhetünk egy csúsztatási lehetőséget. Szemantikailag ugyan korrekt a „szegénységi küszöb alatt élők” megnevezés, azonban elrejti a laikusok és a politikai döntéshozók elől a megélhetésből kirekesztettek végzetesnek tűnő belső tagolódását. Amikor pedig mégis beszél róla, olyan eufémizmussal teszi, amely fenntartja az indokolhatatlan egybemosását a nagyon is különböző élet- és léthelyzeteknek, s ezzel lehetetlenné teszi az intézkedések differenciálását is, ami tovább súlyosbíthatja a helyzetet: felgyorsíthatja az elmúlást.

A csúsztatás lehetősége a színpadra való felkapaszkodás időzítésében rejlik, ugyanis azt a látszatot kelti, mintha saját korábbi adataihoz viszonyítva a második polgári kormány három éve alatt növekedett volna ilyen hatalmas, 300%- os mértékben meg a szegénységi küszöb alatt élők lélekszáma. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz: a második polgári kormány lassította, s ennek feltétlenül hangot is kellene adni, hogy a régi bandák és banditáik, ránk akasztott szivattyúik felhasználásával, nehogy tovább tizedelhessék ’14 után országunk népességét.

Vass Csaba

[1] Ami önmagában is másodlagos cél volt. Az elsődleges cél ugyanis a globalitás uralkodó hatalomszervezetét tagoló szupranációk közötti puha világháború finanszírozásához szükséges források begyűjtése volt.

[2] Ez ugyanakkor a munkabérek értékének – a hitelcsapda ismeretében sajnos jól láthatóan - ideiglenes megvédése volt, amit pozitívan értékelhetünk. A konferencia előadásként, vagyis a szakmai nyilvánosság előtt ismertetett és már kiszedett cikket azonban a Népszabadság nem jelentette meg.