Tamkarum

Ha meghalljuk a jól hangzó szót, legtöbben úgy gondoljuk, az öngondoskodás egy alapvető érték, az ember kötelessége, hogy magáról gondoskodjék. Ez így rendben is van. Egy nagyon lényeges összefüggésről azonban ilyenkor elfeledkezünk: arról, hogy eljussunk az öngondoskodáshoz, már meg kellett születnünk. Ahhoz, hogy megszülessünk két embernek már nem csak megszületniük kellett, hanem felnőtté kellett válnia, és saját létünkön túl olyan megélhetési és kulturális környezetet megteremteniük, amelyben a gyermek egy kultúrájában élő közösség tagjává válhat.

 Felmérésekből kiderült, hogy a gyermek felnőtté válásának pályáját elsősorban az anyák, és az ő magas szintű felkészültségük, intelligenciájuk határozza meg. Mindezzel csak érzékeltettük azt, hogy a felnőtté váló gyermek jelentős vagyont kap az előző generációtól. Neki nem csak jelene van, hanem múltja is. Olyan múltja, amely őt az előző generációhoz köti, mert abból gyökeredzik. Öngondoskodni a gyermek képtelen, hiszen felnőtt kori munkájából nem láthatja el gyermekkori önmagát, nem is tudja életre segíteni önmagát. A gyermekkorunk idejét mintegy „ajándékba” kapjuk szüleinktől és a családtól. A család olyan intézmény, mely képes az egyéni időket, mint emberidőt egységben kezelni. A családban az emberöltő az együtt, egymás mellett élő három generációból áll. Ami egy gyermek számára képtelenség, (az, hogy önmagát ellássa), az a család számára maga a képesség: a gyermek vállalása és felnevelése. Ha tehát végig gondoljuk az öngondoskodást, akkor el kell jutnunk, hogy az már a nagyszülők meglétével elkezdődik. Nélkülük és élethosszig tartó családfenntartó működésük nélkül a három generáció folyamatosan nem maradhatna fenn.

 Ahhoz tehát, hogy a mindig újra- és újra létrejövő idős generáció ellátása biztosítva legyen, szükség van arra is, hogy a családban, vagy a tágabb családban, a nemzetben a három generáció stabilan fennmaradjon. Ebből következik, hogy az öngondoskodás is csak ebben a három generációs szemléletben tud működni, különben – Ha nem lép be egy stabil gyermek generáció, amely generáció időben el is kezd dolgozni, akkor az öngondoskodás, mint mindent megoldó nyugdíjelv, szükségszerűen kipukkan.

 Mindezek alapján ma már teljesen nyilvánvaló, hogy óriási hiba volt az a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap által is szorgalmazott nyugdíjreform részéről az, hogy az elfogadott nyugdíjmodellben a gyermek és a család szóba se került. A modell ugyanis környezeti adottságnak vette, hogy a népesség generációs egyensúlya biztosított, a gyermekek megszületnek és kellő számban dolgozni is fognak akkor, amikor az előző generáció nyugdíjba vonul.

 Sokan ebből arra a következtetésre jutnak, hogy a korábban elfogadott nyugdíj reform maga is reformra szorul, hiszen a nyugdíjrendszer demográfiai hiányossága ma már nyilvánvaló. Mi ezzel szemben úgy látjuk, hogy a fő feladat jelenleg az, hogy egy ma már sok tekintetben „megágyazódott” nyugdíjrendszer irányultságát– váltóállítással módosítsuk. A váltóállítás pedig abban az irányban módosítaná a rendszert, amelyben az is nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugdíjhoz gyermek kell, méghozzá felnőtt korában teljesítő, dolgozó gyermek kell. Forintokban mérten is világossá válna, hogy a gyermek tartozik a családjának és azoknak a közösségi intézményeknek, amelyek a felnevelésében jelentős rész vállaltak. (A gyermek felnevelésének költségét mintegy egyharmadban az állam állja.)

 Mindebből számunkra az következik, hogy nem a régi vágányok felszedésére van szükség a nyugdíjrendszerben, hanem mielőbb váltóállításra. A váltóállításra pedig viszonylag kis tömegű eszköz is nagyon jó lehet, ha az konstrukciójában megfelelő. Ilyen, a meglévő vágányokhoz igazodó, nem nagy horderejűnek tűnő, mégis hatásos eszköz lehet a nyugdíjrendszerben egy jól kidolgozott nyugdíj kiegészítő juttatás az arra jogosulttá váló szülőknek idős korukban. Ennek a váltónak a legfontosabb feladata, hogy mindenki számára világossá váljék, hogy a nyugdíjhoz gyermek, méghozzá Magyarországon dolgozó gyermek is kell. Akinek a felnevelése – két gyermek esetén - a szülőknek legalább annyiba kerül, mint amennyi nyugdíjjárulékot másfél keresős rendszerben a nyugdíjukhoz életük során befizetnek. A javasolt – dolgozó gyermek utáni nyugdíj kiegészítés már szemléletében is azt mutatná, hogy a nyugdíjrendszerhez három generáció harmonikus együttléte és együttműködése szüksége.

 Az általunk javasolt – gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítésnek elnevezett – juttatásnak, mint afféle váltónak kell megfelelnie. Jól kell, hogy illeszkedjék a nyugdíjrendszer egyik vágányához, a családgazdasághoz és mindeközben a másik vágányához is, az államháztartáshoz. Egy ilyen illeszkedést vélünk megvalósíthatónak a gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítés konstrukciójával a következőképpen.

Javaslat egy három generációs szemléletű nyugdíjkiegészítésre 

Giday Andrással közösen kidolgozott javaslat

Minden szülő, ha betölti a 65 évet és jogosulttá válik rá, gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítésben részesülhetne, méghozzá 20 ezer forintos összegben, gyermekenként és havonta, egészen élete végéig (megosztva az anya és apa között). Erre az összegre azzal válna jogosulttá, hogy gyermeke az iskoláinak rendes időben történő befejezése után 5 éven belül 4 évig dolgozott. Munkája utáni államháztartási befizetéseiből a 4 év során 5 millió forintot elkülönítenének a gyermekfedezetű nyugdíjhoz. Ez az összeg lesz ugyanis elégséges ahhoz, hogy a szülők életük végéig megkapják a 20 ezer forintos gyermek utáni kiegészítést. Ez az összeg a jelenlegi rendszerben kapott nyugdíjon felül járna. A rendszer fokozatosan vezethető be 2025-ig. A fokozatossággal válik lehetővé a bevezetés éveiben az államháztartási terhek csökkentése.

Javaslatunk a nyugdíj kommunikációs terét is módosítaná. A nyugdíj a családi költségvetés részévé válna. A gyermekfedezetű nyugdíj jogalapja: a gyermek megfelelő befizetései az államháztartásba (5 évből 4 év munkaviszony elérése).

A javaslatunk egyben hazahívó foglalkoztatáspolitikai javaslatot is magába foglal: a dolgozó gyermek érdekeltté válna abban, hogy munkavállalását itthon kezdje el és azután rövid időn belül legalább 4 évig itthon dolgozzon. Ezzel ugyanis a szüleinek mintegy 5 millió forint nyugdíj kiegészítést juttatna.

 Az általunk kidolgozott gyermekfedezetű nyugdíjösszeg a teljes kifizetett öregségi nyugdíjösszegnek mintegy a 8-9 százalékára emelkedne. A javasolt összeg a kétgyerekes családok szintjén az átlagnyugdíjhoz képest 10-12 százalékos nyugdíjemelkedést jelentene életük végéig. Ez már méltányos összeg lehetne. A gyermeküket valamely okból egyedül nevelők nyugdíja pedig 15-25 százalékkal emelkedne. Összességében azzal számoltunk, hogy a foglalkoztatási hatás és az államháztartás nettó kiadási növekménye egymást csaknem kiegyenlítené. Tehát bizonyos feltételezésekkel a javasolt gyermekfedezetű nyugdíj-kiegészítés okozta többletkiadás közel önfinanszírozó lehet.

 A javasolt gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítés tehát, mint egy jól működő váltó, helyesbítené a mai nyugdíjrendszer irányultságát, úgy, hogy a nyugdíjasok részére adott juttatások többleteit a gyermekeket felnevelő szülőknek juttatná. A gyermekfedezetű nyugdíjelem úgy vezetne be új értéket a rendszerbe, hogy közben a jelenlegit alapjaiban - helyben hagyná. Az elmozdulás irányát azonban világossá és évekre előre követhetővé tenné. Az új nyugdíjelem nevében és összegében korrigálná azt a nyugdíjrendszert, amely a nyugdíjat elviekben és gyakorlatában is függetlenítette a gyermekvállalástól és egyúttal a család intézményétől. Pedig a háromgenerációs családmodell és az azt támogató államháztartás nélkül az öngondoskodás leszűkített társadalmi módozata előbb-utóbb lyukra fut.