Tamkarum

II. rész : A deviza mámor – amely deviza drámává alakult

Nem az államadósság, hanem az ország, a nemzet valamennyi gazdaságának (családi, vállalkozói, banki, állami) összesített devizaadóssága a legsúlyosabb nemzetgazdasági és társadalmi probléma!

A deviza adósságot ugyanis devizában kell visszafizetni, amihez pedig – ez a normális eset egy eladósodott és elmaradottabb országban – előbb-utább nagyon drágán lehet hozzájutni.

Az ország devizamámorban élt néhány éven keresztül, ezért – ma már keservesen tapasztaljuk -  nagyon drágán kell megfizetni. A következő folyamatábránk azt mutatja be röviden, hogyan válik a  devizamámor devizadrámává.

A fentiek is azt mutatják, akkor és annyiban lehet devizában eladósodni, ha és amaennyiben a forrásainkba is deviza áramlik, magyarul: ha jövedelmünk is devizában képződik – legalábbis a devizában vállalt kockázat mértékében.

Magyarország esetében ez az összefüggés nem érvényesült, sem a rendszerváltás előtt, sem azután.

Nézzük meg e szempontból a lakosság devizahitel felvételét. Mondhatjuké-e, hogy a devizahiteleik fedezete rendben volt, azaz a hiteleket biztosította, hogy jövedelmeikbe is áramlik a deviza? Nyilvánvalóan ez nem állt fenn.

Pénzügyi nyelven ez nem más: a lakossági deviza eladósodás fedezetlen volt, vagy legfeljebb az adósság egy része volt fedezettel biztosítva. Mekkora része? Gondoljuk végig! Becslésekkel élve azt mondhatjuk, hogy a hitelügyletek egytizede!

(Ha a végtörlesztéssel a devizahitelesek mintegy egyötöde él becslések szerint, akkor közülük kerülhettekki a jó adósok. Nem valamennyiük lehetett az. Miért?  A súlyos helyzetbe került hitelesek érdekébencsaládi vagyonok lettek ide-oda mozgatva, nyilván jelentős veszteségek árán is akár…Ez pedig nem akiegyensúlyozott pénzügyi kockázat esete!)

Tehát a lakossági devizahiteles ügyleteknek legfeljebb az egytizedére volt érvényes az, hogy megfelelő fedezettségűek voltak.

Ki kell tehát mondanunk: a lakossági jelzálog devizahitel-ügyleteknek mintegy kilenctizede bizonytalan, vagy rossz fedezettségű volt. A számon tartott  400 ezer jelzálog deviza hiteles háztartásból (ami megfelel 1.3 millió számon tartott deviza hitel szerződésnek) mintegy 360 ezer került nehéz helyzetbe. Ennek 70 százaléka gyerekes háztartás. Vagyis a fedezetlen deviza hitel  mintegy 250 ezer gyermekes háztartást, és legalább 500 ezer gyermeket hozott nehéz helyzetbe. Mondhatnánk: lelkük rajta!

De kinek a lelke? A gyerekeké? Tudhatjuk, hogy ez az 500 ezer gyermek mindeddig viszonylag konszolidált családban élt. Ha nehéz is volt a hitelek törlesztése, még gyermekéhezésről ebben a körben nem beszélhetünk. De ha az ő családjuk súlyos anyagi helyzetbe kerül, akkor ebből az 500 ezer gyermekből néhány éven belül 200-300 ezer gyermek 1 millióra duzzaszhatja fel a már jelenleg is mélyszsegénységben élő gyermekek számát. (Hány évtizedes és hány egymás utáni esélyegyenlőségi program kell majd ahhoz, hogy egyáltalán beszélhessünk ezen gyermekek esélyegyenlőségéről? És azt ki finanszírozza majd?)

Felvetjük tehát újra kérdést: mondhatjuk-e, hogy 360 ezer háztartás és az abban élő több mint 1 millió  ember többé-kevésbé fedezetlen eladósodottsága elintézhető úgy, hogy lelkük rajta? Nyilvánvalóan nem!

Kié a felelősség és kié a ma már el nem kerülhető veszteség?

Ki fizesse ki például a lakáscélú devizahitel tartozás 20 százalékos megnövekedését, amit a forint 20 százalékos leértékelődése okozott? Ez az összeg elérhette az 1000 milliárd forintot, ami hozzáadódik az amúgy sem jelentéktelen lakossági adósságállományhoz, és kamatos kamataival növeli a lakosság törlesztő részleteit az elkövetkező években.

Nyilvánvalóan ez olyan veszteség, amelyet a devizahitel ügyletekben felelős teljes intézményi hálózatnak viselnie kell:

• A lakosságnak, többnyire  családoknak
• A hitelező intézményeknek
• A pénzügyi felügyelet és pénzügyi szabályozás teljes rendszerének
• A teljes folyamat felett őrködő – hiszen ez a feladata – kormánynak
• A pénzügyi egyensúly felett őrködő, és a megbomlott egyensúlyért felelős MNB-nek

Tehát: lehet kritizálni, sőt kell kritizálni azokat a lépéseket, amelyeket a kormány tett az ország – és azon belül a lakosság, a családok – devizakitettségének csökkentésére – vagyis a devizahitel terhek fedezettségének növelésére.

Mindenekelőtt azonban a következő kérdésekre kell választ adni, és remélhetőleg választ kapni:

Mi a teendő az ország fedezetlen devizaállományával? Súlyos áldozatokat vállalva csökkentsük le adósságunkat és szorítsuk le annak fedezetlenségét, vagy vért izzadva újabb és újabb hitelekkel görgessük tovább az óriásra dagadt hitelállományt? Talán kapunk ehhez ideiglenes könnyítéseket, mint kaptunk átmenetileg eddig. De folytathatnánk-e azt, amit eddig: hiszen a rendszerváltás óta megnégyszereztük az ország külső adósságállományát, és e mögött a külföldi privatizáció miatt már a korábbi  vagyonállományunk sincs meg! A hitelállomány továbbgörgetését finanszírozó pénzügyi „nagyvonalúságra” (persze a lakosságihoz hasonló áron, kamatban, árfolyamban és a mostanában realizálódó kockázatban!) a mai pénzügyi világban, ha akárnánk, sem számíthatnánk.

Ami nyilvánvaló: nem lehet „megúszni” a fedezetlen adósságot úgy, hogy súlyos károkat ne szenvedjünk el: jövedelmeinkben, vagyonunkban. Tehát ez nem kérdés, ez a szomorú valóság. De kifelé mászunk-e az áldozatvállalással, vagy - mint eddig – tovább növeljük a fejünk felett tornyosuló adósságot?

(folyt. köv.)

Szegő Szilvia

Bp. 2012.01.08.