III. rész

Röviden:
Úgy, hogy elfogadtuk a jó adós titkolt kritériumát: ne törlesszen, kérjen inkább újabb hiteleket!

 Hosszabban:
Úgy, hogy – korábbi írásunk állítása szerint - Mátyás király okos Katája helyett Mátyás király OSTOBA KATÁJA módjára cselekedtünk.

Vagy mégsem? Nagyon is Okos Kata módjára történt mindaz, amit történt?

•    A lakosság olcsón is vett fel devizahitelt, meg nem is (ezt ma már látjuk).
•    Az MNB gondoskodott is a lejáró tartozások kifizetéséhez szükséges devizabeszerzésről, meg nem is (helyette a lakosság – a deviza hitelt nyújtó bankokon keresztül -  beszerezte azt)
•    A regnáló kormány erősítette is a forintot (hiszen dőlt be a deviza), meg nem is (most meg a forint dől be).
•    A hitelezők pedig új hitelt nyújtva a régi hiteleikre burkoltan átütemezték korábbi adósságainkat. Pontosabban: át is ütemezték az adósságainkat, meg nem is.

A végeredmény pedig: az ország és a lakosság vagyonának fokozott – nyílt vagy burkolt – elzálogosítása.

Következzék a devizadráma leírása:

Már korábban hangsúlyoztuk: a hazai dráma lényege: nem elsősorban a forintban történt eladósodás (ez is elég persze egy „normál” drámához, de mi ezt a drámát a deviza eladósodással megtetéztük), hanem a külföldi eladósodás.

Míg az államháztartás eladósodottsága – több árfolyamon is számítva – legfeljebb a GDP 70-90 százaléka, addig a tényleges külföldi (bruttó) adósságállomány, a GDP 130-150 százaléka.

Az ország devizaadósságáért nem egyedül az állam felelős, hanem valamennyi társadalmi szereplő:

•    Az importot „nyakló nélkül” használó (exportban nem ellentételező) gazdaság,
•    az  importot „nyakló nélkül” fogyasztó lakosság (most a fogyasztás 30 %-a import, a rendszerváltáskor ez 6 % volt)
•    a deviza hitellel élő lakosság, vállalat, és állam stb.
•    a kínai pólót vásároló,

Nem az állam e tekintetben a leginkább eladósodott, hanem a gazdaság többi szereplője.

Ennek az adóssághegynek ugyanis csak az egy hatoda állami tartozás (a nettó adósságnak), és ami érdekes,
másik egy hatoda a hazánkban működő külföldi tulajdonú nem vállalati gazdasági szervezeteké (elsősorban a bankoké, off-shore cégeké). A legnagyobb külföldi adósságterhet – ez az utóbbi idők újdonsága - a lakosság és a vállalati szféra hozta létre. Ráadásul úgy, hogy abban lényegében egyenlő arányban osztozkodnak - mindkettő egyharmaddal.

A külföldi adósságot devizában kell fizetni. A hazai megszorítások pedig – bármennyire keserves áldozatokat követelnek tőlünk, „csak” forint fedezetet nyújtanak erre a tartozásra, és a forintból – mint a biciklinél – csak nagy áttéttel, tehát külön ráfordítással lesz deviza, azaz nagy erejű, mindenkor biztonságos pénz.

(A lakosság pedig – és ez maga az irracionalitás – a mai világ legerősebb tartalék valutájában, svájci frankban adósodott el. Gyenge pénzben keletkező jövedelmére a legerősebb valutában számolt hitelt vett fel! Az állam ennél óvatosabb volt, adósságainak csak egyharmada keletkezett deviza adósság formájában, még akkor is, amikor ez jóval drágább volt, mint a forint adósság.)

Az adóssághegy úgy növekszik, hogy újabb hitelek felvételével a lejárt devizatartozásokat fizetjük csupán ki. (Az adósságot növelik automatikusan az eladósodottság áraként fellépő romló árfolyamviszonyok, a dráguló hitelek, a kerülő úton létesített deviza források, például a deviza külföldiekre nézve kedvező adópolitika, off- shore lehetőségek kihasználása stb.  

Devizaadósságunk az elmúlt 20 évben növekedett. Miért? Mert lényegében nem visszafizettük törlesztéseinkkel az adósságot, hanem csak átütemeztük.

Így jött létre az a helyzet, hogy ma már az ország összes jövedelmének egynegyedét kellene elkölteni adósságtörlesztésre, ha el akarnánk érni, hogy adósságunk csökkenjen.

A mindenkori lejáró tartozásainkat az elmúlt 20 évben csak úgy tudtuk megfizetni, hogy újabb hitelt vettünk fel. Ezért - a közhasználatú szóhasználattal ellentétben – deviza adósságunkat már régóta nem törlesztjük, hanem lényegében csak átütemezzük. Ezt elfedi az, hogy a hitelezőknek az ilyen fajta adósság átütemezés mindeddig nem okozott különösebb gondot. Hogyan is okozott volna, hiszen a világban cirkáló felesleges pénztömeg így jövedelmező befektetésre talált. (Mint Alan Greenspan, az Egyesült Államok központi bankjának, a FED-nek korábbi elnöke mondta: a pénzbőség miatt nem annyira az adós kereste a hitelezőt, hanem a hitelező kereste az adóst.)

Egy biztos: a hitelezőink azzal hogy belementek deviza adósságaink folytonos – magunk előtt történő görgetésébe, lényegében Mátyás király Okos Katája módján jártak el:

Át is ütemezték az adósságunkat, meg nem is.

Hiszen megtartották azt a jogot maguknak, hogy bármikor felmondhassák ezt a kacifántos hitelből-hitelt viszonyt. Kihasználhatják az adós szorult helyzetét: egyre drágábbra srófolhatják az újabb hiteleket és egyre több egyéb követelményt támaszthatnak: ilyen a kényszerű privatizáció, az ország pénzvagyonának (nyugdíj, egészségvagyonának), illetve fizikai vagyonának (lakás-, föld- és vízvagyonának) árverésre bocsátása (talányos pénzügyi szakszóval: financializálása, tulajdoni kötöttségeinek felbontása).


Míg tehát a lakosság – ha jövedelmének egynegyedét  adóssága törlesztésére fordította a jelenlegi válság előtt – azzal számolhatott, hogy 10-15 év alatt visszafizeti lakáshitel adósságát, addig az ország deviza eladósodottságával kapcsolatban már gyökeresen más a helyzet. Az már 20-30 egy olyan pályán van, amire a lakosság csak most került: egyre nagyobb törlesztő részletet kell fizetnünk, de ezzel adósságterhünk már régóta nem csökken, hanem éppenséggel nő. Hiszen a romló árfolyamokkal a mindenkori árfolyamon és kamatterhekkel (és egyéb feltételekbe foglalt terhekkel) számolt adósságállomány így gyorsabban gyarapodhat, mint ahogy a mindenkori törlesztés csökkenthetné azt.   

A valóságos kérdés tehát – és ezt a mostani válság már nyílttá teszi számunkra – a következő:

 
•    Tovább akarjuk-e folytatni hiteleinknek a korábbi – drága és a teljes vagyonvesztéssel is fenyegető – bújtatott átütemezését;

•    Vagy megpróbáljuk adósságunkat (erről érdekes módon alig beszélünk) – ha keservesen is – de szigorú ütemezéssel visszafizetni;

•    Vagy nyílttá tesszük az átütemezést, ami egyben a hitelezőkkel végig tárgyalt adósságrendezés lenne, a korábbi adóssághalmozással ellentétben.

Ami nyilvánvaló: nem lehet „megúszni” a fedezetlen deviza adósságunkat (fedezetlen, mert a deviza hitel mögött nincs devizaforrás) úgy, hogy súlyos károkat ne szenvedjünk el: jövedelmeinkben, vagyonunkban. Tehát ez nem kérdés, ez a szomorú valóság.

A kérdés valójában az: tovább folytatjuk-e adósságaink növekvő ütemű felhalmozását,– természetesen ma már a korábbiaknál sokkal súlyosabb feltételek mellett. Lemondunk-e jövedelmeink egyre nagyobb hányadáról? Elzálogosítjuk-e a korábbinál is nagyobb mértékben az ország még meglévő vagyonát, benne a lakosság lakásvagyonát (ez történik a tőketartalékolással nem fedezett kockázatos devizahitelek következményeként). Vagy igyekszünk – szintén súlyos áldozatokkal,  de elkezdeni valójában törleszteni az ország deviza adósságot. Ez az  elzálogosított hazai vagyon egy – remélhetőleg jelentős - részét megmentené a kényszereladások alól?

A pénzügyi világ válasza erre a kérdésre (a kormány ez irányú törekvéseire adott reakciói nyomán ez sejlik ki) igencsak meglepő (vagy talán nagyon is természetes?):

Az adós kockázatos voltánál csak egy dolog lehet súlyosabb, ha az adós – ki tudja miért - csökönyös módon törleszteni akarja tartozását.

Ha meg akarja szüntetni függőségét az újabb és újabb hitelektől, ha fel akarja szabadítani vagyonát a hitelekkel járó – nyílt vagy burkolt – elzálogosítástól!

E deviza hitelezési stratégia lényege: adós ne törlessz, hiszen nagyvonalúan lehetővé tesszük, hogy adósodjál még inkább el!

A jó devizaadós stratégiája ezzel szemben ennek az ellenkezője: adós fizess úgy, hogy törlesszed is az adósságot! Lehetőleg  ne csak görgesd magad előtt az adósságot. Elsősorban a devizaadósságot törlesszed, mert annak ára nincs szerződésbe foglalva. Ami ma olcsó, az lesz holnap a legdrágább.

Ne hagyd hát, hogy a devizahitel magához édesgessen Téged, még ha a magas forint kamat - sajátságos hungarikumként – jelenleg akár taszíthat is a forinthitelre váltástól.

Kedves deviza adós, ne feledd a közmondást: „Láttam én már karón varjút!”


2012. január 14.                    Szegő Szilvia