Németország aluszik a vulkán tetején.

Merkel Európa politikája hibás.

A hires szociológus, Jürgen Habermas írása a Spiegelben a német választások előtt

(Kivonatos nyersfordítás – Szegő Szilvia)

(2013. augusztus 9-ei internetes kiadás).

http://www.spiegel.de/international/germany/juergen-habermas-merkel-needs-to-confront-real-european-reform-a-915244.html

Angela Merkev kormánya a dél-európai országoktól gyökeres reformokat kíván meg, eközben azonban tagadja, hogy felelősség terhelné válság politikájáért. Németország történelmi hibát követ el rövid látó csatározásaival.

„Mi németek nem akarunk német Európát” – címmel jelent meg Wolfgang Schaeuble (német pénzügyminiszter) írása egy újságban, melyet egyszerre több országban (Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország, Olaszország, Spanyolország) vehettek kézbe. A pénzügyminiszter írásában cáfolja, hogy Németország vezető szerepre törekedne az Európai Unióban. Schaeuble biztosan értékeli azt az utat, amelyet Németország megtett Európába történt integrálásához. Pontosan tudja, milyen veszélyekkel járna az, ha letérne erről az útról az ország. Németország nehéz helyzetben van Európában. Valahogy hasonlóan, mint birodalommá alakulása idején. A történész Ludwig Dehios a lényegre világít rá, amikor azt írja: Németország az 1871-es birodalom megalapítása után abban szenvedett, hogy „túl gyenge volt ahhoz, hogy meghatározó szerepe legyen a kontinensen, ahhoz azonban túl erős, hogy egy nemzet legyen a többi között.” Ez a meghatározatlan pozíció is hozzájárult a XX. század borzasztó eseményeihez. A háború utáni európai egyesülésnek köszönhetően a ketté hasadt Németország, de a már egyesült Németország sem sétált bele a régi csapda helyzetbe. Világos, hogy Németország érdeke, hogy ez így is maradjon. Vagy ma már más a helyzet?
Schaeuble felfogja a jelen veszélyességét. Ő az, aki érvényesíteni tudja ezt a felismerését Brüsszelben és képes áttörni Merkel konok kurzusán. Ő az, aki észleli, Európában súlyos törések támadtak, melyek szétfeszíthetik az európa magjának számító Monetáris Uniót. Ő az, aki az Európai pénzügyminiszterek találkozóján felkarolta az érintett országok ellenállását a politikai szinten bekövetkező változásokkal szemben. Ostruálta a bank uniót, amely bevinné a közösbe a beteg bankok kezelésének költségeit, stb.
Schaeuble egy milliméternyi távolságot sem tart Merkel makacs feltételeitől, miszerint a német adófizetőket nem lehet jobban megterhelni, mint amennyit a pénzügyi piac - az euró megmentése érdekében - megkövetel a hitelezőktől, egy beruházás barát politikától. (Természetesen ez a merev politika messze nem zárta ki, hogy Németország - támogatván a megszorításokat - de gazdag nagybácsi módjára 100 millió eurós értékben gesztust gyakoroljon, kölcsönt nyújtva a megszorított görög kis-és közepes vállalatoknak).

A kettős beszéd
Merkel és adminisztrációja megingathatatlanul képviseli vitatott válság kezelő programját Franciaországgal és a déli országokkal szemben. Azt azonban tagadja, hogy Németországot felelősség terheli Európával szemben válság politikájának következményeiért. Pedig e felelősség alól nem térhet ki, mely összefügg (amúgy ezt normálisnak is tartják) vezető hatalmi pozíciójával. Gondoljunk csak a tragikus fiatalkori munkanélküliségre Dél-Európában, ami nyilvánvaló következménye a megszorító politikának.
Ha így nézzük, akkor annak a mondatnak, hogy „Mi nem akarunk német Európát”, egy kevésbé kedvező olvasata is lehet, történetesen az, hogy Németország nem ismeri el felelősségét. Formálisan az Európai Bizottság döntéseit titkos szavazással hozzák. Mint csak egy tagja a 18 tagot számláló Monetáris Uniónak, Merkel gátlástalanul érvényesíthet nemzeti érdeket, pontosabban azt, amit annak vél. A német kormány aránytalan előnyöket élvez gazdasági ereje következtében, legalább is addig, míg partnerei meg nem kérdőjelezik a németek gyenge európai azonosulását.
Hogyan is lehet hiteles a német alázat (egy a többi ország között), ha olyan nyilvánvaló ennek az ellentéte, az, hogy a németek visszaélnek gazdasági és demográfiai túlsúlyukkal. Így például a németek ellenálltak a szigorúbb európai emissziós előírások elfogadásának, ami sértette a német autóipar érdekeit. Nem véletlen, hogy erről a döntést elhalasztották Brüsszelben a kancellár közbenjárására a német választások előtt.

A szuverenitás fikciója
A piaci imperativus (teljhatalom) nevében – amivel szemben állítólag nincs alternatíva – a német kormány szigorú megszorító politikát követel Franciaországtól és a válság által sújtott országoktól. A realitással ellentétben ez a követelés azt feltételezi, hogy az Európai Monetáris Unió valamennyi országa képes gazdasági és költségvetési politikájáról szuverén döntéseket hozni. Azt várják ezen országoktól, hogy „modernizálják” az állami adminisztrációt és a gazdaságot, saját erőből ösztönözzék a versenyképességet (szükség esetén forduljanak a közös szolidaritási alaphoz).
A szuverenitásnak ez a fikciója megfelel Németországnak, hiszen ez óvja az erősebb feleket attól, hogy felelősnek tartsák politikájuk kedvezőtlen következményeiért, melyeket a gyengébbeknek kell elszenvedniük.
Újra és újra hangsúlyozni kell, nem megfelelő válasz, ha a terheket a válság sújtotta országokra hárítják. A megszorítás politikája nem képes korrigálni az euró zóna gazdasági egyensúlyhiányát. A termelékenység közötti nagy eltérések kiegyenlítése közép távon csak közös, szorosan egyeztetett pénzügyi, gazdasági és társadalmi programokkal történhet. Ha pedig ki akarjuk kerüli, hogy a technokrácia uralja e folyamatot, a közember véleményét is kell kérni a demokratikus magnak tekintett Európáról. Wolfgang Schaeuble tudja ezt. Nyilatkozataiban erről annyit árul el, amennyit pozíciója megenged.
Az európai politika csapdába került. Ha nem akarjuk feladni a monetáris uniót, elkerülhetetlenül szükség van intézményi reformra, ami időigényes, ráadásul nem is népszerű. Ezért tologatják a problémát a politikusok maguk előtt. A német kormány kettős kötöttsége még nehezebbé teszi a cselekvést. Cselekvéseinek páneurópai felelőssége nyilvánvaló és az is, hogy a német az egyetlen ország, mely kezdeményezheti a megfelelő intézményi változást ebben az irányban, és ehhez megnyerheti a franciák támogatását. Ez nem kis feladat, de olyan feladat, amelynek kivitelébe több mint 50 éve Európa legtekintélyesebb politikusai áldozták erőfeszítéseiket.
Nagyon örülök, hogy olyan országban élhetek, amelynek 1945 óta nem volt szüksége hősökre. Nem hiszem, hogy egyének „csinálják” a történelmet, legalábbis általában nem. De biztosan tudom, hogy vannak olyan rendkívüli helyzetek, amikor nagyon is fontos az arra kiválasztott személyek felelősség vállalása, ami nagyfokú történelmi érzékenységet, képzeleterőt, bátorságot és akaratot követel meg tőlük.

A politikusok világos beszédére van szükség
A német közembert végre szembesíteni kell Európa súlyos helyzetével. Nem folytatható, hogy – mint eddig – távol tartsuk őket Európa nagy kérdéseinek konfliktusos válaszkeresésétől. Így nem lehet tovább hallgatni arról, hogy számukra negatív újraelosztásra is sor kell, hogy kerüljön: mivel a válság egyetlen konstruktív megoldása csak ez lehet. Németország nem kerülheti meg, hogy „donor” ország legyen ebben a helyzetben. Hosszú távú érdekei ezt diktálják.

Európa rendkívül súlyos helyzetben van. Bárki kezébe kerül a politikai hatalom, ezt a helyzetképet közre kell bocsátania, hogy a közemberek megvitathassák helyzetüket. Németország nem virul. Aluszik egy vulkán tetején.