A válság bekövetkeztéig a közemberek, de a szakma is kőbe vésettnek hitte, hogy 250 forint 1 eurót ér. Ma már lejjebb adjuk: jó lenne nekünk a 280 forintos árfolyam is. Ha pedig pénzünk értéke 300 forintos árfolyamra csökkenne, akkor már úgy gondoljuk, ez már a vég. Holott elgondolkodtató, hogy a forintárfolyam sávközepe 282 forint volt 2008-ig, amíg működött az árfolyam sávközepének megállapítása. Ez azt jelentette, hogy a forint akár 324 forintra is leértékelődhetett volna, az MNB beavatkozási kötelezettsége csak ennél lejjebbre szólt!
2003 óta a forint inflációja 2011 végéig 56 százalékos volt. Ha a 2003-as árfolyamot ehhez igazítanánk (figyelembe véve a partner országok jóval alacsonyabb inflációját is), akkor 1 euró mintegy 300 forint lenne. Kérdés tehát: melyik forintárfolyamhoz „ragaszkodjunk”? Nagy a nyomás arra, hogy a forint – ha nem is megy vissza a válság előtti értékre – de ne sokkal afölött legyen. Egy bizonyos: ha az árfolyam mozog, nem csupán az állam költségvetését kell újra írni, hanem a családok költségvetését is. A baj az, hogy erről a média és a szakma is elfeledkezett az elmúlt időben. Nagy zajjal kritizálta a szakma a 2012-es költségvetést, mert azt nem a nagyobb valószínűséggel várható árfolyamon számolták ki.
De teljes csend övezte azt, hogy a szakma által valószínűsített forintleértékelés nem csupán az állam költségvetését, hanem a családok költségvetését is megnyirbálja. Méghozzá nem csupán a devizahitelesekét. A devizahitelesek helyzetében csak jobban látszik az, hogy költségeink közvetlen kapcsolatban vannak a forint értékével. A forint árfolyam kapcsolatot jobban láthatjuk a benzin árában, az energia árakban, de ma már az ugráló tej és egyéb alapvető élelmiszer árában is. Fogyasztásunk már jelentős részben import függővé vált. Igaz nagyrészt azért, mert élveztük, hogy forintunk nagyon (túlzottan!) erős, azaz olcsóbb külföldről megvásárolni a tejet, a húst, mint itthon megtermelni azt. Még egyszerűbben: olcsóbb vásárolni, mert termelni. Tehát nem csupán az állami költségvetést, hanem a családi költségvetéseket is állandóan újra kell terveznünk az árfolyamok alakulásától függően! Lépjünk távolabbra, talán akkor jobban rálátunk saját helyzetünkre!
A görög csapda – miért ne kerüljük azt el?
A görög csapda lényege ugyanis az, hogy a görög gazdaság erejéhez képest túl erős euró bevezetése éppen azzal a következménnyel járt, amit korábban írtunk: olcsóbb lett vásárolni, mint termelni. Olcsóbb lett Németországból importálni, mint otthon termelni. Ennek következménye lett az is, hogy a hazai gazdaság háttere nélkül a görög költségvetés is eladósodott. Ezt mutatjuk be a következő grafikonnal, ami egybeveti a görögök által Németországból vásárolt új autók számát az államkötvényekbe vetett bizalom alakulásával az Európai Monetáris Unió megalakulása után. Ha nem termelnek, de vásárolnak, az előbb utóbb nem csak a magángazdaság, hanem az állam eladósodásához is vezet. (Az ábra az állam eladósodottságát az állam által felvehető kölcsönök drágulásával jellemzi.) Az ábra világosan mutatja, hogy az Európai Monetáris Unió létrejötte (1996-tól) és a közös pénz technikai bevezetése jelentős autóimporthoz vezetett. A görög állam eladósodását nagyvonalúan finanszírozták (például éppen az autóikat eladó németek) egészen addig, míg ez fenntarthatatlanná nem vált. Ez a folyamat a válsággal éles fordulatot vett. Az államadósság költsége pedig drasztikusan nőtt és természetesen drasztikusan csökkent a gépkocsi import is.
A magyar csapda: a túlértékelt forinttal olcsóbb lett (élelmiszert) vásárolni, mint (élelmiszert) termelni
Talán már közismert: élelmiszerfogyasztásunknak csupán 7 százalékát importáltuk a rendszerváltáskor, jelenleg már 30 százalékát. Ez azért történt, mert olcsóbb lett vásárolni, mint termelni. Miért is termeljünk drágán, ha olcsón hitelhez jutunk? Ennek azonban egyik súlyos következménye az lett, hogy míg korábban az élelmiszer kivitellel szerzett devizából megvásárolhattuk a nekünk szükséges energiát, ez mára már egyáltalán nem igaz. Az energiát ma már - hazai devizafedezet nélkül –devizahitelből tudjuk csak vásárolni.
Úgy gondolhattuk, minden rendben: az energiát nem a drágán(?) megtermelt élelmiszerrel, hanem az olcsó(?) hitellel vásároljuk meg. És folytathatnánk a sort: a cukrot nem a drágán megtermelt hazai cukorrépából vásároljuk meg, hanem az olcsó(?) külföldi kínálatból. A hiteleinket nem a hazai (drága?) megtakarításból vettük fel (megtakarításainkat egyre inkább külföldre utaltuk), hanem az olcsó(?) külföldi forrásból. Az sem zavart minket, hogy történetesen - a londoni befektetők nagy ámulatára - a földgolyó legerősebb pénzében adósodtunk el! A világ legerősebb pénzéhez képest a forint gyengülése még csak nem is kockázat, hanem bizonyosság volt!
A forintban alulértékelt devizával minden megszépült: az import olcsó volt, a hazai termelők kénytelenek voltak ahhoz igazodni (választhattak: minőséget ronthattak - rontottak is, vagyonukat felélhették - fel is élték, beszállítóiknak nem vagy késve fizettek – rövid időn belül ez lett a „módi” stb.). A devizahitel erősítette a forintot, növelte a foglalkoztatottságot (hiszen sorra új lakások épültek) és jó növekedési mutatókat produkált (lásd „pannon puma” ábrándját).
Ki az, aki mindezen jóval szemben fel merte volna emelni a szavát? Nem sokan, mint ahogy még most is annak drukkolunk, hogy tovább erősödjön a forint, legalább 280 forintos euró árfolyamszintre! Ki az, aki azért aggódni mert, hogy túlértékelt árfolyam mellett visszaszorul a hazai élelmiszergazdaság? Hogy a magas kamattal védett erős forint recesszióba fojtja a gazdaságot, fékezi a foglalkoztatottságot? Az államháztartásban pedig ördögi kört hoz létre: minél jobban szűkül az állami bevétel az alacsony foglalkoztatottság miatt, annál nagyobb lesz az állami kiadási kényszer: szociális gondok, a nyugdíjak forrásának elapadása, a fiatalok foglalkoztatása helyett iskola padban tartása stb.
Fel sem vetődik a kérdés, melyik árfolyam az, mely mellett a kamatláb nem kényszerül – nemzetközi összehasonlításban – hallatlan magasságokba emelkedni? Mindeddig inkább fordítva gondolkodtunk: melyik árfolyam az, amely – magas kamatlábak segédletével – az inflációt leszorítja, és ezzel – na meg az olcsó (?) devizahitellel a lakosságot a monetáris politika sikeressége mellett felsorakoztatja?
Jön az igazság órája: mennyit is ér a forintunk?
Tegyük helyre az árfolyamot: hogy a mainál érdemesebb legyen termelni, és kevésbé legyen érdemes vásárolni! Mindenek előtt a múltat be kell vallani – be kell látni, hogy jelentős mértékben lufi jövedelmeket élveztünk! Be kell ismerni:
A túl erős árfolyam jelentős mértékben hozzájárult az ország deviza eladósodásához. Elsősorban a magángazdaság devizában fedezetlen eladósodásához. A túlértékelt forint csak a recessziót okozó magas forint kamattal volt tartható. Amit importálni olcsóbb volt, az lett drágább a 300-320-as forint árfolyamon, amit drágább volt termelni, az lett az olcsóbb (ráadásul ez esetben jelentősen kevesebb deviza hitelre van szükség). A forint fenntartható euró árfolyama a megszokott 250 forint helyett az MNB által korábban meghirdetett középárfolyama, 282 forint lehetett volna 2003 után, vagy annál is gyengébb. Fel kell ismerni a társadalomlélektani csapdát: az árfolyam - a lakosság deviza eladósodottsága miatt – a lakosság fogságába került.
Azt mindenki tudja, hogy a jövedelem értéke függ az inflációtól. Azt azonban a deviza hitel válságig szinte senki nem sejtette (még a szakma sem), hogy az infláció mellett a forint árfolyama is átértékeli jövedelmeinket. A devizahitel válság ezt fájdalmasan tudatta az érintettekkel. A forint árfolyamának alakulása a napi hírek vezető eseménye lett, befolyásolva az emberek közérzetét. A gyengülő árfolyamot már úgy éljük meg, mint ami fenyegeti jövedelembiztonságunkat. Ezért kialakult az a közmegegyezés, hogy a gyenge árfolyam rossz, ezzel szemben az erős forint jó. Sajnálatosan ez a világosnak tűnő összefüggés a valós helyzethez képest jelentős leegyszerűsítést tartalmaz.
Miért is kellene tudni a közembernek azt, hogy a forint magas kamata, a hazai termelés visszafogottsága, piacaink elvesztése és mindezért a torzuló államháztartási gazdálkodás az ára az olcsó(?) devizahitelnek, az olcsó(?) importnak, a lakosság által – méltán – szorgalmazott alacsony inflációnak! De ma már látni kell: az olcsóság visszahullt ránk. Az irreális árfolyam következménye volt a kialakult jövedelmi lufi, ami annak volt köszönhető, hogy az importért a reálisnál kevesebbet fizettünk, a devizahitel a reálisnál olcsóbb volt stb. Jövedelmünket tehát nem csupán az infláció mindenkori mértékével kell korrigálni, hanem az árfolyamokkal is. De milyen árfolyammal? Jövedelmeink a 250-es, a 280-as, vagy mondjuk 330-as árfolyammal számolva korrigáljuk? Melyik árfolyamszinten mondhatjuk jövedelmeinkről, hogy azok a jövőben is fenntarthatók?
Egy olyan árfolyammal, amely árfolyam segíti a hazai termelést, a hazai piacok megtartását, a külső piacok visszaszerzését. Amely árfolyam mellett az élelmiszergazdaság újra képes finanszírozni az energia importot. Amely árfolyam mellett a kamatszintet a nemzetközileg kezelhető mértékre lehet csökkenteni (ma a reálkamat felár Magyarországon 3-4 százalék, ezzel a teherrel nem válhatunk versenyképessé). Amely árfolyam mellett mindezek következtében nő a foglalkoztatottság és ezzel a költségvetés egyensúlya. Amely árfolyam mellett a nyugdíjak forrása a foglalkoztatottságon keresztül megtermelődik.
Becslésünk szerint jelenleg a magyarországi reálgazdasági feltételeknek megfelelő fenntartható árfolyam – amely serkenti a foglalkoztatottságot és a termeléssel megalapozott jövedelemképződést - 325 forint euró árfolyam lenne.
Bármennyire meghökkentő ezzel az árfolyammal szembesülni, be kell látni, ezt nem tudjuk elkerülni, csak kerülő utakat választhatunk. Mi lehet a kerülő út? A hazai jövedelmek jelentős csökkentése: bér-, nyugdíj- és egyéb jövedelem csökkentés stb. Ez a „görög út”. Számukra ugyanis fenn kell, hogy maradjon az ország teljesítményéhez képest túlzottan erős euró, vagy az ország recessziójához képest túl magas kamat!
Nem vagyunk tagjai az euró övezetnek, nem élvezhettük annak előnyeit, de miért vegyünk magunkra annak hátrányait? Miért válasszuk az alkalmazkodás fájdalmasabb és kevésbé hatékony útját: a forint belső leértékelését? Hiszen élhetünk a forint külső leértékelésének lehetőségével, amely több áttétellel, több alkalmazkodási lehetőséggel, tehát kevesebb áldozattal és ráadásul a teljesítmény ösztönzésével (s nem fékezésével) közvetíti a szükségszerű kiigazítási folyamatot. Ez lehetővé tenné a forintkamatok jelentős csökkenését, A jelenlegi kétszámjegyű hitelkamatok kimossák a talajt a vállalkozási szektor alól és a lakáspiac (vásárlások, építés, felújítások stb.) teljes lefagyását idézhetik elő. A defláció miatt stagnáló gazdaságban a 2-2,5 % feletti reálkamat öngerjesztő adósságspirált indíthat be. (Ez a világos üzenete például annak is, hogy Németország csak maximum 3,5%-os kötvénykamatot tart reálisnak a hosszú lejáratú görög állampapírokra.)
A döntést jelenleg megkönnyíti azt, hogy lényegében nem leértékelésre (leértékelődésre) kell vállalkozni, hanem csak meg kell gátolni a spontán felértékelődést. A forint már bekövetkezett leértékelődése után jelenleg a szokásosnál fájdalom-mentesebb lenne a pénzügyi igazodás a már bekövetkezetthez. Az IMF hitelszerződés megkötésével együtt járó (várhatóan további) forint erősödést az alapkamat mérséklésével kellene megelőzni. Mi több, később akár engedni kellene valutánk értékének akár kisebb romlását is. Feltételezhető, hogy mindez 5 százalékot meg nem haladó nominális kamat mellett lehetséges.
Milyen következményekkel kellene számolni – becsléseink szerint - a forint euró árfolyamának mintegy 30 forintos éves szintű leértékelődésével?
A kétszámjegyű hitelkamatok elkerülésével növekedne a vállalatok versenyképessége, külföldön és belföldön egyaránt (versenyképesebb kamatszint és árfolyam). Gyengébb forint mellett növekedne a GDP, ami több az adóbevételt hozna. Összességében az állam által fizetendő kamatok is csökkenhetnek. Úgy becsüljük, hogy az államháztartásnak mindez együttvéve mintegy 250 -300 milliárd forintos többletet jelenthetne.
Az eladósodási mutató (adósság/GDP) értéke csak átmenetileg növekedne, mert a gyengébb devizánk miatt magasabb forint értékű deviza-adósság hatását ellensúlyozná a GDP emelkedése és a deficit csökkentése révén elérhető adósságtörlesztés. Az infláció várhatóan magasabb lenne, de a jelenlegi alacsony belső kereslet mellett ez még nem szüntetné meg a leértékelés külkereskedelmi egyenleget javító, jótékony hatását.
A forint fenti „leértékelődésére” vállalkozni csak akkor szabad, ha ennek a devizahitelesekre gyakorolt hatását 100 százalékban az állam kompenzálja - erre a deficit említett javulásának a hatoda elegendő lenne. A kompenzálás módszerét az árfolyamgát mellett nem nehéz kidolgozni.
Két út áll tehát előttünk. Az egyik a kiadáscsökkentésének ötvözése a forint reális szintre történő leértékelődésének menedzselésével (ez az általunk javasolt út). A másikat „az erős forint kurzus a jó nekünk” hozzáállás szabja meg. Ebben az esetben becslésünk szerint kétszer akkora államháztartási kiadás csökkentésre kényszerülünk majd a következő egy másfél évben, mint az általunk javasoltban. Mindkét út fájdalmas. A lényegi kérdés az: melyik út segíti jobban a vágányok átállítását a fenntartható gazdaság irányában..
Budapest 2012-02-16
Giday András – Szegő Szilvia (közgazdászok)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.