Tamkarum

Megsokszorozhatnánk a növekedést, ha a szülők nem a saját gyermekeiket nevelnék, hanem mindenki a másét!?

(A GDP szerinti munka érték és növekedés szemlélet ugyanis ezt sugallja!)

Az emberi gazdaságot a pénzfolyamatok csak részlegesen képesek átfogni, és alig ismeri el a nem piaci gazdaságot, amit a mai szakirodalom bizonyos leegyszerűsítéssel pénz által nem közvetített gazdaságnak nevez. Ilyen  a családgazdaságban végzett „ingyen” munka. Ez a láthatatlan gazdaság tehát nem „elbújik” a pénz elől, hanem nem fizetett, ingyen munkának, vagy szebben, szeretet munkának[1] minősül, amiért pénz nem jár, de ami nélkül a pénzgazdaság összeomolna[2].

A gazdasági fejlettséget és a növekedést mérő mutatóink is lényegében a pénzfolyamatokban mért teljesítményeket ismerik el. Holott – egy magyarországi konferencián meghivatkozott OECD értékelés szerint a nem látható háztartási munka a GDP értékének 30 százalékával ér fel (ennek csak töredékét veszik ténylegesen figyelembe a GDP-ben) és a közjó termelés 50 százalékával. Így az a paradox helyzet jön létre, hogy – olvashatjuk egy írásban - csökkenne a nemzeti jövedelmünk, ha a házvezető nőinket feleségül vennénk. A szeretet munkának kivétele a GDP-ből hamisan állítja be a növekedést is. Mint ahogy a fentebb idézett tanulmányban olvashatjuk – amit sok esetben fejlődésnek könyvelünk el, sokszor csupán a láthatatlan munka bevitele a látható munkák körébe.  

Kísérletet tettünk tehát egy olyan modell kiépítésére, amely az emberi élet termelés láthatatlan folyamatait láthatóvá, pénzben mérhetővé tegyük. Ebben az egyik döntő tényező a gyermeknevelés. De meggyőződésünk, hogy a nyugdíj fedezete  is e kettős gazdaságben jön létre, vagyis a szeretet gazdaságban és a pénzgazdaságban. Mindkét típusú befektetés elengendhetlen egy hosszabb távon működőképes társadalomhoz, és annak gazdaságához.

A viták joggal koncentrálnak a pénzgazdaság működésére, annak konfliktusaira. Közben azonban egyre inkább megfeledkeznek azokról a – pénzvilág által láthatatlanná tett – folyamatokról, amely hasonló súllyal vesznek részt a termelésben. Egy ilyen – a nagyrészt láthatatlanná tett – befektetés a következő generációba történő befektetés. A gyerekekre fordított fizetett és nem fizetett, ezért „láthatatlan”, nem értékelt munka.

A nem látható munkának egy jelentős köre a családban történik, a családgazdaságban, annak sokrétű üzemeiben, az anyagi, szocializációs, humanizációs és spiritualizációs családreprodukciós folyamataiban[3]. A nyugdíjba történő demográfiai befektetésnek is egy jelentős köre a családban  történik. A gyermeknevelés anyagi, szocializíciós, humanizációs és spirituális folyamataiban, melyek mindegyike elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a gyermekből felelős, szocializált, erkölcsi talapzattal bíró munkavállaló jöjjön létre, és ennek folyományaként egy olyan társadalom, amelynek fontos erőforrása az egymás iránti bizalom, és az együttműködési képesség, ami a fejlődésnek fontos erőforrása (lásd Kopp Mária gazdag kutatásait erről[4]).

Ki finanszírozza a gyermeket? Család? Állam?

A másfél keresős dolozó szülők fedezik gyermekeik felnevelésének költségeit

A gyermeknevelés különféle forrásból származó költségeit – a legfőbb tételek alapján - mutatja be a következő ábra a gyermek 0 éves korától 21 éves koráig, éves bontásban. A költségek az óvodás kortól ugranak meg, jelezve, hogy az oktatásra fordított kiadás az állami források jelentős hányadát teszik ki. A munkaráfordítás a gyermek 6 éves koráig a legnagyobb. (Ez nyilvánvalóan bizonyos leegyszerűsítés, hiszen a például a tinidzserkori szülői nehézségek mérésére, vagy az életpálya döntések meghozatalával kapcsolatos döntési procedúrák követésére a jelenlegi statisztikai adatbázisok nem adnak megfelelő lehetőséget).

1. ábra

Mennyibe kerül tehát egy gyermek, átlag iskolai végzettséggel, 20 éves koráig? A szülők egy gyermekre mintegy 20 millió forintnyi munkát és pénzt áldoznak, ezt körülbelül fele-fele arányban[5]. Az állam ezt az összeget 13 millió forinttal toldja meg (fontos tudni, hogy ezt a dolgozó szülőktől származó befizetésekből teszi). Ez együtt 33 millió forint (évi mintegy másfél, két gyermek esetén 3 millió forint). Két gyermek esetében tehát 40 milliót a gyermekek a szülői családban kapnak meg közvetlenül, 26 milliót pedig attól az államtól, melybe a szülők pénzjövedelmeiknek több mint a felét átutalják. Az egy gyermekre fordított csalási és államháztartási kiutalásból származó összegeket a következő ábra mutatja be.  

2. ábra

Azt is fontos tudni, hogy a példánkban szereplő dolgozó szülők gyermeknevelő éveikben teljes munkájuknak és hazavitt (nettó) pénzhasznuknak felét a gyermekekre fordítják. Ehhez adódik hozzá az állami hozzájárulás, ami szintén a szülők befizetéseiből származik (feltéve, ha dolgoznak).

A szülők hazavitt pénzjövedelme tehát a teljes életpályán mintegy 105 millió forint, ezzel szemben az államháztartásba átutalt pénzük 118 millió forint, a fogyasztásra kivetett adókkal is számolva. Az állam gyerekekre fordított kiadásainak forrása tehát a  szülők bruttó jövedelme).

A nyugdíjrendszer fedezete – járulék vagy gyermek?

Milyen torzulást mutatnak a számok?

Számításokat végeztünk arra vonatkozóan, hogy egy család mennyit fektet be a szülők nyugdíjába a befizetett nyugdíjjárulékokkal, és mennyit - a feltételezetten később munkavállaló - gyermekeik felnevelésébe. Modellünkben a család két szülős, a szülők dolgoznak, az úgynevezett másfél keresős rendszerben, fizetésük átlagfizetés, arra számoltuk az érvényes munkáltatói és munkavállalói járulékokat. 

Amire jutottunk: a produktív generáció egy szülői párja ma nálunk a nyugdíjkasszába befizetett nyugdíjjárulékaival mintegy 50 millió forinttal járul hozzá a generációjának a társadalmi nyugdíj alapjához.

Ugyanakkor, ha 2 gyereket felnevelnek, azzal további mintegy 65 millió forintos „befektetéssel” járulnak hozzá a nyugdíjrendszerhez (feltételezve, hogy a gyerekei dolgozni fognak, járulékot fizetnek, aminek esélye a mai foglalkoztatottság fennmaradása esetén alig több mint 50 százalék).

(A gyermeknevelés családi pénzkiadásokhoz hozzáadtuk a család költségvetési befizetéseit a gyermekre fordított költségvetési kiadások mértékében, valamint forintosítottuk a gyermekekre fordított munkát is a statisztikai standardok szerint).

Korábban már hangsúlyoztuk, egy két szülős két gyermekes család nyugdíjba történő befektetéseinek több mint a felét a demográfiai befektetés a gyermekekbe történő befektetés teszi ki. (65-66 millió forint). A fele-fele arányban történő hozzájárulással szemben a két befektetés hozadéka a nyugdíjban gyökearesen eltér egymástól. A gyerekek után járó nyugdíjösszeg az összesnek mindössze  1-2 százalékát teszi ki.

A következő ábra első oszlopa érzékelteti a kétfajta nyugdíjbefektetés egymáshoz képesti viszonyát. A második oszlop azt érzékelteti, hogy a közel kiegyenlített befektetéssel szemben a nyugdíj alig függ a gyermekekbe történő befektetéstől. A harmadik ábra már az általunk javasolt gyerekfedezetű nyugdíelem figyelembe vételével készült. Az érzékelteti, hogy az általunk kidolgozott modell esetében a gyermekekbe történő befektetés elismertsége jelentősen emelkedne a jelenlegihez képest.

4. ábra

A fenti ábra azt domborítja ki, hogy a nyugdíjrendszer átszabásakor fontos szempontként kellene kezelni, hogy a szülőknek nyugdíjkövetelésük támad a gyermek felnevelésével és a munkaerő piacra történő rásegítésével. A feladat tehát tehát egy kiáltóan méltánytalan elosztási rendszer korrekciója lenne. A gyermeknevelés elismerése tehát nem szociális juttatás, hanem a korábban láthatatlanná tett nyugdíjkövetelés láthatóvá tétele és érvényesítése.

Erre tettünk kidolgozott, az államháztartás egyensúlyát is figyelemben tartó javaslatot. E szerint a jelenlegi öregségi nyugdíjrendszernek egy eleme lehetne a gyermekfedezetű nyugdíjrész, amit a szülők (javaslatunkban az anya) kapna a dolgozó gyermek nyugdíjjáruléka egy részének erre a célra történő elkülönítéséből. (Pénzügyi Szemle, 2012. 3. sz.)

   „Papírnyugdíj” kontra gyermekfedezetű nyugdíj 

Bármilyen rendszerben számolják is el a nyugdíjköveteléseket, azoknak a tényleges fedezete nem más, mint maga a felnövekvő aktív generáció. A „papírnyugdíj” csak így válhat a nyugdíjasok tényleges fogyasztásává, az unokákat nevelő generáció megélhetésének anyagi eszközévé.

A gyermekfedezetűnek elnevezett nyugdíjrendszer nem csupán pénzügyileg igazságosabb, hanem demográfiai szempontból is hatékonyabb lenne. Bár a nyugdíjjárulék össztömege változatlan maradna, azon belül tekintélyes hányad mintegy családon belül maradna - azaz tulajdonképpen tartalmilag nem is lenne többé elvonás.

A jelenlegi nyugdíjrendszer azzal, hogy a nyugdíjas kori megélhetésben nem, vagy alig veszi számításba a gyermeknevelést, nagymértékben hozzájárul a demográfiai torzuláshoz, ahhoz, hogy „nem érdemes” gyermeket vállalni. Ezt az üzenetét a nyugdíjrendszernek sürgősen fel kellene számolni. Ehhez kívántunk hozzájárulni a saját modellünk kidolgozásával. 

Giday András – Szegő Szilvia