Tamkarum

Megrendítő olvasmány Filep Tibor írása („Az árulásra nincs bocsánat”, Napi Magyarország, november 7.), melyben Kádár János szerepét vizsgálja Nagy Imre kivégzésében. Nem lehet kétségünk ezután: nem valamilyen külső nemzetközi nyomás kényszerítette ki a pert és a kivégzéseket az 1956-os forradalom vezetője és társai ellen, hanem kifejezetten az áruló pártelnök akarata érvényesült. Az írás szerint hatalmi harc vezetett a politikai gyilkossághoz: amint Kádár elég erőt érzett hozzá, megszabadult veszélyes riválisától. A politikai motívum azonban csak egyik összetevője lehetett a leszámolásnak, az okok között döntő szerepet játszhatott Kádár János lelkialkata is. A pszichológiai körülmények tisztázása annál is fontosabb, mert az a hosszú időszak, amíg Kádár János az ország vezetője volt, rajta hagyta bélyegét társadalmunkon, és a jelen folyamatok sem érthetőek igazán, ha nem nézünk szembe a kádári örökséggel.

            Kádár születésekor a Csermanek János nevet kapta, egy teherbe ejtett és magára hagyott szolgálólány gyermekeként. Az apa nélkül nevelkedő gyermek hamarosan lelencbe került. Kádár sohasem beszélt magáról, ezért nem tudhatjuk, milyen sorozatos megaláztatások érték, de nem lehet kétségünk afelől, hogy ez az időszak meghatározó volt lelki fejlődésében. A lelencházban ért pofonok, a család, az otthon melegének hiánya nem engedték kibontakozni az egyébként értelmes gyermekben a kiegyensúlyozott önértékelést, önbecsülést. Az önértékelési zavarban szenvedő egyének számára létszükséglet a külső megerősítés, mert evvel kompenzálják belső bizonytalanságukat. Az ilyen személy szívesen adja át magát egy eszmének, mozgalomnak, szervezetnek, melynek céljaiban és módszereiben kritika nélkül megbízik, amellyel azonosulva nem gyötri többé saját személyiségének értéke vagy értéktelensége. Csermanek ezt a „felettes ént” a kommunizmus ügyében találta meg.

 Kádár János

Nem meglepő ez a választás a hányatott sorsú gyermek esetén, hiszen vonzó cél lehetett számára a munkások, az elnyomottak felszabadítása, a társadalmi egyenlőség ideája. Csermanek János, a megalázott lelencgyermek egyszer s mindenkorra eltűnt, és felépült Kádár János személyisége. Nem érezte többé alábbvalónak magát szerencsésebb sorsú embertársainál, mert szentnek tartotta az ügyet, amelyet szolgált, amely felemelte és fontossá tette őt. Az „ügy” vakbuzgó híveként teljesen feladta egyéniségét, magánélete szinte nem is maradt. Jól ismert Kádár legendás puritanizmusa: semmi sem volt fontos számára, ami nem tartozott közvetlenül az „ügyhöz”. Kádár soha nem nyilatkozott életéről, nem hagyott hátra emlékiratot, nem vallott vágyairól, érzéseiről szűk baráti körén belül sem. Igazi barátja talán nem is volt a feleségén kívül Ugyanakkor számára az „ügy” szentsége kikezdhetetlen volt, hiába jutott el hozzá bármilyen információ a kommunizmus vagy Rákosi rémtetteiről , hitét ez nem ingathatta meg. Tudatalattijának mélyébe elfojtott mindent, ami alááshatta volna kommunizmusba vetett hitét, mert ennek megingása pszichikai fundamentumának összezúzásával fenyegette. Kádár nem volt született gonosztevő mégis bűnrészese lett sok szörnyűségnek, mert etikáját a kommunizmushoz való hűség szabta meg. Minden etikus volt, ami az „ügyet” szolgálta és minden üldözendő, ami kommunizmusellenes. Kádár azon kevesek közé tartozott, akiknek a kötelezően elrebegett „dolgozó népet szolgálom” nem csupán liturgikus szólam volt, hanem hitének talpköve.

            Az ’56-os forradalom nem a kommunizmus megdöntését, hanem megreformálását tűzte ki célul, ezért vezetésében kulcspozíciót kaphattak olyan kommunisták, akik nem tartoztak a Rákosi-vonalhoz. Nagy Imre – a meghurcolt és a pártból kizárt korábbi miniszterelnök – a felkelők kívánságára lett a kormány elnöke, úgyszintén  a felkelők egyetértésére talált  a börtönből frissen kiszabadult Kádár kinevezése is a párt (MDP, majd annak feloszlatása és újjáalakítása után az MSZMP) élére. Két kommunista, de két homlokegyenest ellentétes személyiség! Nagy Imre jó anyagi és kiegyensúlyozott családi körülmények között nevelkedett, és sohasem küszködött önértékelési zavarokkal.  Őt ifjúkori idealizmusa és nem pszichológiai kényszer vitte a mozgalomba. Választása szuverén döntés volt, és nem járt együtt önfeladással, mint Kádár esetén. Az ő személyisége sem volt makulátlan, belekeveredett elvtelen kompromisszumokba. Felhozható ellene, hogy a cári családot kivégző osztag tagja volt (valószínűleg csak egy névrokonával tévesztik össze) és besúgója volt a szovjet titkosszolgálatnak (ez majdnem biztos, enélkül aligha élte volna túl a tisztogatásokat, amelyeknek még Kun Béla is áldozatul esett). Nagy Imre emberi nagysága azonban túlnő múltjának sötét korszakán, igazából még az sem hitelteleníti személyiségét, hogy milyen megingások, cikkcakkok jellemezték politikáját a felkelés során, jelleme akkor ragyog fel tisztán és megingathatatlanul, amikor a becsületén és a magyar hazához való hűségen kívül semmije sem maradt. A szabadságharc vérbe fojtása után inkább vállalta a halált, mint a kollaborálást az áruló Kádár-rezsimmel. Mártíromsága egy egész nemzet számára adott önbecsülést és erőt, segített elviselni a szovjet elnyomás és a diktatúra nehéz éveit.

Nagy Imre példája mutatja, hogy voltak a kommunisták soraiban olyanok is, akik felelősséget éreztek az ország sorsa iránt. Előbb vagy utóbb azonban minden kommunista szembe került a dilemmával: a nemzeti elkötelezettség vagy a kommunista eszményekhez való ragaszkodás a fontosabb? Rákosi és a hozzá hasonló „internacionalisták” esetén ez a dilemma fel sem merült. Nem ilyen egyszerű a kérdés Kádár esetén, ő ugyanis a maga módján szerette ezt az országot, még akkor is, ha úgy vonul be a történelembe mint a szabadságharc és a nemzet árulója. Ahogy azonban Nagy Imre sem „egydimenziós” személyiség, akinek egész életpályája példa lehetne, Kádár sem kizárólag a „gonosz áruló” szerepét játszotta el a történelemben. Nem vitatható, hogy moszkvai patrónusaitól különböző kedvezményeket tudott kialkudni az ország számára: egy kis jólétet, egy kicsivel több mozgásteret, valamivel puhább, összkomfortosabb diktatúrát. 1956 és a rendszerváltás évei között több mint három évtized telt el. Ez alatt az idő alatt is élni akartak az emberek, a fiatalok szerelmesek voltak, családot alapítottak, gyerekeket szültek, karrierek épültek fel, a művészek, mérnökök, tudósok alkotni akartak, az orvosok gyógyítottak, a tanárok tanítottak. Ki-ki élte a maga életét, azt az egyetlen életet, amely adatik nekünk, és nem volt közömbös, hogy milyen minőségű, mennyire szabad volt ez az élet. Ebben a társadalomban azonban minden viszonylagos volt. Jobban éltünk, mint a legtöbb szomszédunk a keleti tömbben, de messze nem úgy, mint például az osztrákok, szabadabban utazhattunk, szabadabban beszélhettünk, gondolkozhattunk, de a demokrácia valódi kérdései nálunk is tabuszámba mentek. Nem vitatható el ebben Kádár érdeme, aki az árulásért kapott „30 ezüstpénzért” nem saját luxuskastélyát vagy várát akarta felépíteni, hanem valami mást: egy hűséges, engedelmes országot, ahol a viszonylagos jólétért, a háztájiban való gazdálkodás lehetőségéért, a puhább diktatúráért cserébe a nép hálás neki és megbecsüli őt. Ne feledjük, pszichológiai alkata miatt létszükséglet volt számára a külső elismerések learatása. Kádár nem volt öntelt, exhibicionista diktátor, akinek a félelem diktálta vastapsok kellettek. Nem, neki arra volt szüksége, hogy kiélvezze a spontánnak látszó tiszteletnyilvánításokat. Legboldogabb akkor lehetett, amikor a kongresszusokon, nagygyűléseken a kitörő taps és éljenzés alatt felállt és intett: hagyjátok abba! A viszonylagos jólét és szabadság is elég volt ahhoz, hogy Kádár személyét körülvegye egyfajta nimbusz, a nemzet „atyjának” szerepében tetszeleghetett. A kádári építmény azonban futóhomokra épült: ’56 árulása örök fenyegetés volt, amit igyekezett tudatalattijának legmélyébe rejteni. 

            Térjünk vissza 1965-ba. November 2-án Moszkvában a szovjet vezetők mindenekelőtt arra figyelmeztették Kádárt, hogy a magyar felkelés nem fog megállni Nagy Imrénél és a politikai reformoknál, hanem eljut a kommunista rendszer teljes felszámolásáig. Ezt viszont a szovjet vezetés nem tűrheti és fegyveresen fogja „megvédeni a szocialista vívmányokat”. Ebben a helyzetben Kádár választása arra korlátozódott, vagy vállalja a mártíromságot, vagy elárulja a forradalmat. Kádár számára ez nem volt igazi alternatíva, mert őt a kommunizmus bukása saját személyiségének széthullásával fenyegette. Kádár maga előtt azzal is mentegethette áruló szerepét, hogy helyette az általa is megvetett Rákosi-garnitúra uralma térne vissza. A szovjetekkel kötött alkuban ezért Rákosiéknak az országból való örökös száműzetését kérte. Kádár alighanem bízott benne, hogy valamilyen szinten alkut köthet Nagy Imrével is: aki miniszterelnökségről való lemondásáért cserébe kaphat valamilyen pozíciót az új vezetésben, vagy valahol az ország határain kívül. Ennek reményében garantált Nagy Imrééknek sértetlenséget, akiket rávettek arra, hogy távozzanak a jugoszláv nagykövetségről. Ekkor még nem akarhatta Nagy Imréék kivégzését, meg sem fordult a fejében, hogy lehet olyan kommunista, akinek a haza előbbre való, mint a szolgai hűség a kommunista hatalomhoz. Növekvő dühöt és ingerültséget váltott ki Kádárból, amikor arról értesült, hogy Nagy Imre visszautasít minden együttműködést, és nem hajlandó lemondani. Az elutasítás személyében sértette Kádárt, mert arra kényszerítette, hogy szembenézzen saját árulásával: Moszkvában ő is megtehette volna, hogy szembeszegül a szovjet zsarnoki akarattal. Kádár talán még irigyelte is Nagy Imrét következetességéért, állhatatosságáért. Neki, aki vállalta az árulást a „kommunizmus megmentéséért” szembe kellet néznie az emberek megvetésével, míg Nagy Imre felmagasztosult bátorsága, becsületessége révén. Kádár mélyen titkolta érzelmeit, még magának sem vallotta be dühét Nagy Imrével szemben, de mindent megtett azért, hogy a folyamatok abban az irányban haladjanak, ami végül is a forradalmárok kivégzéséhez vezetett. Ez a lélektani motívum fontosabb lehetett, mint a hatalmi riválistól való félelem. Kádár tudta, hogy az országban csak az történhet meg, amit Moszkvában megengednek, attól pedig nem kellett tartania, hogy a szovjetek valaha is vissza akarnák hozni Nagy Imrét a hatalomba. Ha volt is nemzetközi nyomás, amely követelte Nagy Imre kivégzését, ez egyenesen kapóra jött Kádárnak, mert elhitette önmagával, ő csak az ügy érdekében cselekszik, és nem saját bosszúvágyát elégíti ki.

            A konszolidációs évek pragmatikus politikája meghozta gyümölcsét: Kádár a szocialista országokban példa nélkül álló népszerűségre tett szert. Úgy érezte, a tisztelet őt igazolta és nem Nagy Imrét. Az őt szolgáló propagandagépezet teljes erővel sulykolta az emberek fejébe, hogy Nagy Imre áruló volt, megérdemelte büntetését.

            Ritkán alkot a sors olyan teljes ívű tragédiát, mint amilyet Kádár János megélt: vérrel szennyezett út a hatalomhoz, a csúcson eltöltött napfényes évek, majd a végén a teljes, megsemmisítő bukás. A rendszerváltás előszele felnyitotta a titkos dossziékat, napvilágra került, hogy Nagy Imre ártatlan volt és halála politika leszámolás. Kádár szembesült azzal, amitől titkon mindig rettegett: ha ’56 forradalom volt és szabadságharc, akkor azok, akik eltiporták, ellenforradalmárok, és kollaboránsaik hazaárulók; ha a kommunizmus gyilkos diktatórikus rendszer, akkor a kommunizmus nevében elkövetett minden gaztett elkövetőit a gazembereknek kijáró megvetés illeti. Kádár, aki személyiségét a kommunista eszmére építette fel, elvesztette minden támasztékát. Eljött a macbethi pillanat, Nagy Imre vére visszahullott gyilkosára. Kádár tudatában Nagy Imre példája oly mélyen volt eltemetve, hogy a KB előtt tartott összefüggéstelen – önigazolást kereső – utolsó beszédében még arra sem volt képes, hogy kiejtse az általa gyűlölt és retteget nevet, csak annyit tudott mondani: „az a bizonyos személy”.

 Kádár János utolsó beszéde az MSZMP KB zárt ülésén - dokumentumfilm (A film készítői: Kornis Mihály (író), Sólyom András (rendező))          

Kádár személyisége atomjaira hullott, a drámai végzet kiteljesedett.

 Rockenbauer Antal

Megjelent: Napi Magyarország, 1998 december 12.