HTML

Tamkarum

az a kereskedő, aki nem magánhaszonért, hanem a közösségi szükségletekért dolgozik.

Linkblog

Friss topikok

Címkék

1956 (1) adós (6) adózás (3) agrár (1) alaptörvény (1) alkotmány (2) árfolyam (3) átlagjövedelem (1) atom (1) baloldal (1) Bankok (5) befektetés (1) bérlakás (4) bérleti szerződés (2) birodalom (1) bogár (9) Böjte Csaba (1) boldogság (1) boros imre (1) brüsszel (1) cern (1) Ciprus (2) corvinus (5) csillag (1) demokrácia (1) deviza (8) ekb (2) eladósodás (5) elegem (1) energetika (1) értékpapír hangyakötvény (1) eu (7) euró (4) fed (2) fénysebesség (1) Ferge Zsuzsa (2) fiatalok (3) fidesz (1) föld (3) földtörvény (2) forint (2) gdp (2) generációk (1) giday (14) globalizáció (4) görögök (1) gyerek (4) halandóság (3) határok (1) hitel (6) hitelminősítők (1) hossó andrea (3) IMF (2) interjú (1) Kádár (2) Kádár János (2) kamat (5) KDSZ (1) kétharmad (2) kommunizmus (2) külföldi munkavállalás (2) kutatók éjszakája (5) lakásgazdálkodás (7) Lánchíd rádió (1) lászló (1) Lengyelország (1) Lóránt Károly (1) magyarország (13) menekült (1) Merkel (2) mese (1) Mészáros József (1) mezőgazdaság (2) migráció (1) migráns (1) mindennapi élet (1) minimálbér (1) MKB (1) mkt (8) mnb (6) molekula (1) Money Morning (1) Nagy Imre (1) Németország (1) népesedés (4) népességfogyás (2) neutrínó (1) Nyugat (1) nyugdíj (5) OECD (1) öngondoskodás (1) orbán (2) Orbán Viktor (1) pénzháló (1) pénzpolitika (1) pünkösd (1) rádió (1) rendszerkockázat (1) rendszerváltás (4) RETÖRKI (1) riecke werner (2) rocky (7) roncstársadalom (2) statisztikai fogalmak (1) svájci frank (5) Szalay Zsuzsanna (2) szegénység (3) szegő (15) szeretet pénz (1) szövetkezet (2) születésszám (3) szürkemarha (1) természet (2) tiltakozás (1) töltés (1) történelem (1) vákuum (1) válság (5) van (1) vasscsaba (9) vidék (1) videó (6) víz (1) Címkefelhő

2020.04.18. 22:00 SZESZEGO

Boldog békeidők után hisztériák? "Kész átverés show van?"

„Kész átverés show van”, hangzott el egy vitán. Sokan azt gondolták, hogy ez csupán egy csevegéshez hozzátartozó bonmot. Belegondolva, érdemes elgondolkozni egy ilyen állításon.   Mert nagyon igaznak tűnik, vagy mégsem? Ki ver át kit? A mondat azt sugallja, hogy vannak, akik átvernek másokat, és vannak a mások, akik az átveréseket elszenvedik. „Csak úgy”. Mit is tehetnének mást?!

Ha belegodolunk, ez az állítás csupa talány.

Először is feltűnő, hogyan lehetséges, hogy néhány hónapja még az egész világot és a vezető sajtót az éghajlatváltozás réme foglalkoztatta, majd – lapoztunk egyet – és most a korona vírus réme foglalkoztat. Mondandóm most nem ezekkel a témákkal függ össze, hanem azok felvetésének és terjedésének módjaival. A viták már nem a liberalizmus és konzervatizmus kérdéskörében folynak. E fogalmak alkalmatlanok világunk leírására.  Arra alkalmasak, hogy a Hankiss Elemér által ragyogóan felvetett társadalmi csapdába essünk. A társadalmi csapda lényege, hogy úgy jönnek létre ellentétpárok, hogy az ellentétben egymásnak feszülők egymás foglyaiként cselekszenek. Miközben a másik ellen próbálnak erőt kifejteni, a csapda többnyire mélyül. A megoldás érdekében ezért „felül kell emelkedni”, kívülről kell ránézni arra a színpadra, amiben a szerepek kialakultak. A problémák nyitja „a boxon kívül van”, tehát próbáljunk gondolkozni „out of the box”.  Erre a feladatra „régen” a közösség mágusai voltak kijelölve, most hivatalosan a szellem másfajta módon felkent emberei, az akadémiai vonalon dolgozók.

Itt én csak arra térek, ki, hogyan lehetséges földrajznyi méretű tömegeket „hiszterizálni”, méghozzá meglehetősen gyakran átrajzolva még azt is, hogy éppen mitől is féljünk? Hogyan lehetséges, hogy országok, földrésznyi térségek mentek tönkre az úgynevezett pénzhiány okán, most pedig ennek az ellenkezője történik.  Azzal versenyeznek mértékadó országok vezetői, hogy ki dob le több úgynevezett helikopter pénzt országaik széles közönségének, hogy ha fizetési nehézségeik vannak -  erős leegyszerűsítéssel élve, de a lényeget éppen hogy kiemelve - csak nyújtsák a markukat.

Elébe szaladva a dolognak: A lényeg ugyanis az, hogy „FÉLÜNK”. Az európai civilizált ember fél. Ez lehet az emberi nem létével kapcsolatos félelem, a lét iránti bizalom hiánya, de az ilyen félelem iránya nem változhat úgy, ahogyan az mostanában történik. Alig múlik el a félelem az egyik válságtól, már jön egy újabb riadalom, amikor még az előzőn sem vagyunk igazából túl. Mielőtt úgy gondolhatná valaki, hogy a félelem filozófiájába kívánok belemélyedni, egy merész ugrással a kemény rögvalósághoz fordulok, a pénz világához. Azon belül is egy csúcsintézményéhez, a Nemzetközi Fizetések Bankjához (BIS), ami valójában a központi bankok központi bankja. Ennek az intézménynek színvonalas kutatásai közül ide másolok egy elismert és általam nagyra becsült kutató illusztrációját a pénzvilág helyzetéről. Ezt az illusztrációt eredetileg a 2008-as pénzügyi válság jellemzésére alkalmazta. Azt jelezve, hogy egyszerű a baj, a pénzügyi világ egy viszonylag keskeny saját tőkére egyre újabb és újabb emeletet húzott, amely emeletek fedezete (alapozása) a bankrendszer viszonylag szerény saját tőkéje. Ez azt jelenti, hogy valójában saját pénz messze nem fedezi a bankrendszer kockázatos üzleteit. Ezen érdemes egy kicsit elgondolkozni, hiszen az egyszerű ember számára ezek a mondatok úgy hallatszanak, mintha egyszer csak egy elvarázsolt világról lenne szó. Az ő földhöz ragadt pénzügyeinél ilyesmi – normális esetben - szóba se kerülhetne.  

 

Ezt a mondandót, ugyanazzal az épülettel illusztrálva, mint 2008-ban, a pénzügyi szakértő megismételte 2016-ban is. Jelezve, hogy a pénzügyi rendszer – bár nincs válság – de legalább olyan labilis, mint volt 2008-ban.

A magas posztban dolgozó pénzügyi szakértő illusztrációja arról, hogyan néz ki a bankrendszer, egy valóságos építményt ábrázolt 2007-ben, az oroszországi Arhangelskből.(A történelem fintora, hogy a szóban lévő épület 2008-ban leégett.)

https://ftalphaville.ft.com/2020/04/06/1586174768000/Why-scrapping-dividends-is-a-capital-idea/

 

Már abban a hitben éltünk, és élünk, hogy túl vagyunk a GFS-en, a Nagy Pénzügyi Válságon (ez a „nyugati” szakmai betűnyelve az általunk elmaszatolt módon 2008-as válságnak nevezett valaminek), túl vagyunk az euró válságon. Már arra sincs időnk, hogy elgondolkozzunk, mit is jelentett az, hogy az Európai Központi Bank elnöke, Mario Draghi,  személyes hatalmával élve a világnak 2012-ben odalökte, hogy az euró védelmében mindent megtesz, bármennyibe kerül is az („whatever it takes”). Vagyis „felülemelkedett” az eurót működtető elveken és jogi megfelelőinek, és mágikus erővel új erőkre, új elvekre irányította azt a pálcát, amellyel ezen túl az euró vezényelhető lesz. A gond csak az, hogy erre a vezényletre az EKB elnöke nincs felszentelve! A vita, az ellentétes erők az óta is egymásnak feszülnek. A vezetési bizonytalanság közepette a történelem halad, és 2019-ben már több nagy európai bank már a dollár segítségével lélegeztető gépre szorult.

Az világosan látható, tudható, hogy az euró nem szuverén európai valuta. Magyarul, nincs legitim gazdája. A mai válságok sajátossága még az is, hogy a válság a színfalak mögött bontakozik ki, nincsenek tömegjelenetek, nem kerül „az utcára”. Ezzel magyarázható, hogy jelenleg az euró rövid létének második nagy válságát éli át, (idéztem ezzel egy elismert pénzügyi szaklap, a Blooemberg egy elemzőjét). Ez azt jelenti, hogy a forint számára támaszt képező valutával, az euróval mostanában baj van. Ez nem erősíti biztonságérzetünket. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az euró számára  támaszt képző valutával, a dollárral is baj van, akkor talán már valóságosabb elképzelésünk alakul ki arról, hogy milyen erővonalak közepette kell a helyünket felrajzolni.  A baj forrását kutatva legalább 1971-ig kellene visszatérni, amely történelmi dátum, bár kevesen tudják ezt. Ez az év az, amikor a dollár nem szuverén módon, vagyis nem a gazda gondosságával és felelősségével – fedezetlen világpénzzé vált. Valamennyi pénz végső alapjává, végső biztosítékává. Tehát minden nem zeti pénz a nyugati világban valamennyire dollár helyettessé vált. Ha a dollár gyengélkedik, akkor az kihat a dollárra épülő – dollár alapú – teljes pénügyi intézményre. Ott vagyunk újra annál a csodálatos arhangelskbeli épületnél, de abban nem mások élnek, hanem mi magunk. Azon épület valamelyik felsőbb szintjén. Van tehát oka annak, hogy rejtelmes eröktől félhetünk.

Az ősi ember inkább a természet titkos erőivel szemben félt. A mai ember – a természetet megmagyarázhatónak tartván, inkább saját magától fél. Pontosabban a társadalmi lét ködös, homályos erővonalaitól és olykor pusztító viharitól.

Itt lapozok egyet, és a pénzügyek nemzetközi építményének rövid bemutatása után rátérek a mindennapi ember napi életvilágára. A mondandómat egy viccel indítom. A férj rajtakapja feleségét a házastársi ágyban egy baráttal, de még mielőtt szóhoz juthatna, a feleség a helyzet urává lesz, mondván: Szívem ne a szemednek higgy, hanem nekem. Úgy gondolhatjuk, hogy ez csak vicc, pedig nagyon is valós összefüggésre utal. Az értelmező hatalom erejére.

Nehéz bevallani, hogy az értelmezés akkora erő, ami egy nyilvánvaló, szemmel látható eseményt is képes az ember számára átírni. Úgy véljük, hogy ez a világ a vallásnak a magánéletbe való elűzésével megszűnt létezni. Nem így van. Az okos feleség ugyanis joggal játszott arra, hogy a valóság elbeszélésére hallgatunk inkább, annak kiépített díszleteihez igazodunk inkább, mintsem, hogy a szemünknek higgyünk. Elnyomva akár a józan paraszti eszünket is, amit én személyesen még mindig mértékadónak tartok. A civilizált ember nem is tehet mást, mert az itt és a most embere lett. Elveszítette azt a képességét és azokat az évezredek során kidolgozott intézményeit, melyek révén az itt és most világa felé tudott emelkedni.

Nyelvünk azonban még nem alakult át teljesen az itt és most világ nyelvévé. Szavaink képesek kifejezni azt is, amivel nem merünk szembesülni. Egyetlen szó többet mondhat arról, hogy mi is történt 1971-1974-ben és az annak megfelelő új világrendben (ami nem kapitalizmus, nem piacgazdaság). Ugyanis ekkor fordult át a világ abba a létmódba, amelyben már nem az atombomba a félelem tárgya, hanem valami más, ami azonban az atombombánál is félelmetesebb módon tud robbanni. Idézem a pénzügyi világ egy megmondó emberének elhíresült jellemzést az úgynevezett pénzügyi innovációkról, mondván, hogy azok valójában tömegpusztító fegyverek. Ez a fegyver lépett működésbe a – „nyugati” pénzügyi szaklapokban GFS-nek vagyis Nagy Pénzügyi Válságnak nevezett időben. Szerencsére lefojtott állapotban. Egy – az 1929-33-as válsághoz mérhető összeomlás volt az, ami valójában az 1971-es új világrend végét jelezte előre. Ezt az „eseményt” mi szokásosan – vagyis a lényeget elfedő szóhasználattal  -  egyszerűen 2008-as válságnak nevezzük (ami egyébként 2007-es válság, de ez a kis csúsztatás hozzátartozik az értelmezési hatalom kérdéséhez). Alkalmaztuk már ezt az elkenő nyelvezetet korábban, amikor egyszerűen csak 1956-os eseményekről beszéltünk. Ez a nyelvezet jobban árulkodik világunkról, annak elfedéses mivoltáról, mint sok-sok ezer történészi munka. Azt mutatja, hogy valamiért nem érdemes, sőt nem ildomos a dolgokat a nevén nevezni. Abból csak baj lehet. A függöny tehát működik, ez nem vasfüggöny, de annál sokkal hatásosabb lehet. Mert amit nem nevezünk nevén, azt eltemethetőnek és ez által egyben nem is létezőnek vélhetjük. A vasfüggöny elmondja, miről van szó, a szavakban rejlő elhallgatás pedig éppen hogy nem mondja el azt, amit el kellene mondania. Okos Kata módjára el is mondja, meg nem is. Így éljük a világunkat.

Ilyen Okos Kata nyelvezetünkről árulkodik egy bűvös erejű pénzügyi „szakszavunk”, amely mondani is igyekszik valamit, de úgy, hogy elhallgatásra is alkalmazható. Az 1974-es olajválság és annak tektonikus erejű jövedelem átrendeződése óta minden évben szóba kerül, hogy mennyi országunk éves adósságszolgálati kötelezettsége. Ebből a nyelvezetből arra következtetünk, hogy egyszer felvettünk x mennyiségű adósságot és azt egy x+y mennyiségben – ami ugyan jóval nagyobb mint az x – nehezen ugyan, de kifizetjük.

 

Nem tűnik fel senkinek, hogy az 1971-1974 óta létrejött világrend nem erről szól. Nem arról szól, hogy az adósság arra való, hogy kifizessék, és ezzel a történet lezáruljon. Ennek ellenkezőjéről szól: a nyitott adósságról. Erről nyelvezetünk minden egyes alkalommal üzen nekünk akkor, amikor taglaljuk az ország adósságszolgálatát. Vegyük már észre, üzeni, hogy az adósságot nem kifizetjük, hanem szolgáljuk!

 

Erről – a fenntartható adósságszolgálatról - szól az új világrend, melyet Nixon, az USA elnöke egy szép reggel bejelentett a világnak, mellesleg – egy nemzetközi egyezménynek búcsút mondva –, hogy az Egyesült Államok megszünteti a dollár aranyra történő átváltását.

Hát hogyne venne körül minket a félelem világa, ha nem csak a szavak erejével nem számolunk, hanem dologiakban is látható függőségünk erejével sem? Így milyen szabadság eszme uralkodott el hazánkban akkor, amikor a rendszerváltás évében tömegek tódultak Bécsbe Gorenje hűtőt és egyéb nyugati cuccot vásárolni. Ez volt az elhíresült Gorenje turizmus, amikor az emberek a számukra szűkre szabott turista valutájukat – trükkökkel megsokszorozva – Bécsben költhették el. Csak Don Quijote szerepébe kerülhetett volna valaki, ha az autóáradattal szembe rohanva kiabálta volna, emberek, nem tudjátok, hogy mit cselekedtek.   Az ország akkorra már több évben is devizában a fizetésképtelenség határán evickélt. De a vásárlás szabadsága megteremtette a határtalanság szabadáságának érzetét. Azóta volt, aki kiszámolta, hogy ez a Gorenje turizmus az országnak mintegy 2 milliárd dollárral növelte meg az adósságszolgálati kötelezettségét, hozzájárulva a néhány év múlva bekövetkező megszorító intézkedésekhez. A szabadságról szóló elbeszéléseknek hittünk, és nem a józan paraszti eszünknek. Ezt a történetet az óta inkább elhallgatjuk. 

            A Gorenje turizmust követő években az adósságunk szolgálata tekintetben nem sok javulás történt. Sőt, akár úgy is mondhatnám, hogy a külfölddel szembeni adósságszolgálatunk sokszor még akkor is nőtt, amikor átmenetileg csökkent. Ennek egyszerű magyarázata van: az adósságszolgálat fejében eladtuk az ország stratégiai vállalatainak zömét és még mást is. Vagyis lecsökkentettük azt a fedezeti értéket, amire az adósságot a hitelező viszonyítja. Ezt így talán nehéz megérteni. De ha arra gondolunk, hogy amikor a 90-es években csökkentek az ingatlan árak, akkor sokan kaptak levelet az ingatlanukra hitelt nyújtó bankoktól, amelyben értesítették az adóst, hogy hitelének fedezettsége csökkent, intézkedjék tehát annak helyreállításáról, különben a hitelszerződést a bank felmondja. Így már minden világosabb lett, ugye?  A Nemzetközi Valuta Alap korábban leginkább ilyen gyógymódot alkalmaztatott  likviditási hiteleinek feltételeként. (Az igazság kedvéért itt megjegyzem, hogy nagyon későn, sok kár és szenvedés után, a Nemzetközi Valuta Alap e tekintetben kritikát is gyakorolt túl mereven alkalmazott adós-fizess filozófiája felett.)

Amit hangsúlyozni kívántam az, hogy az 1971-ben bevezetett új – nem szuverén pénzügyi intézmény által kibocsátott világpénz (az USA központi bankja ugyanis magántulajdonban van) a világ alapvető folyamatainak értelmezési, értékelési hatalmává vált. Alapvető szerephez jutott a globális világban végbemenő jövedelemképződési – vagy akár jövedelmek elvonásának a folyamatában. Az euró bevezetésével Európa jelentős részében is megszűnt a szuverén pénzkibocsátás, formaian is (tartalmában már az 1944-es bretton-woodsi döntés is erről szólt). Az euró – a dollárral szemben – nem végső menedék, végső garanciája a rendszernek, pedig a központi bankoknak ez alapvetően fontos szerepköre. A végső menedék szerepet sokkal inkább a dollár látja el Európai Unióban is.  

Az történt tehát, hogy 1971-ben a dollár kapta meg „az okos feleség” szerepét, az értelmezés és értékelés hatalmát. Ugyan a közgazdaságtan mágikus szava rendületlenül a racionalitás, valójában az új rendszerben erről többé már szó sem volt. Vagyis minél több szó volt róla, annál kevésbé volt szóra érdemes maga a racionalitás. Az új világrend ugyanis az olajdollárról szól, az olajjal hatalmi úton frigybe került, ezzel a hatalommal „fedezett” dollár kibocsátásról. Azt is fontos ehhez hozzátenni, hogy a dollárt nem az Egyesült Államok központi bankja bocsátja ki, egyszerűen azért, mert ilyen nincs. A világpénzt, amin a világ pénzügyi rendszer nyugszik, egy olyan bank bocsátja ki, amelynek még a nevében sincs benne az, hogy egy állam központi bankja (talányos neve Federal Reserve System).

Csak nézzünk rá a következő ábrára, ami mutatja, hogyan alakultak az olajárak az elmúlt néhány évtizedben (gondoljunk közben az olaj kereskedelme és a dollár közötti szoros frigyre). Milyen racionalitáshoz tudjuk kötni az olajár alakulás nagy változatosságot mutató görbéjét? Sokkal közelebb kerülünk a megoldáshoz, ha az úgynevezett olaj hisztériákra gondolunk. Nem is olyan régen történtek: Ijedelem, hogy elfogy a Föld olajkincse! Félünk, és a félelem bére a többszörösére ugró olajár lett. Azután – lapoztunk egyet – úgy tűnt, mégsem lett gond a Föld olaj tartaléka, hiszen hatalmasat estek az árak. Ami mellesleg az 1970-es években a  pénzügyi autonómiájáért küzdő Európát térdre kényszerítette a dollárral szemben. A dollár iránti európai csömör egycsapásra dollárhiányra váltott. Majd később nagyot estek az árak, ami történetesen az olajexportból élő Oroszországot rántotta súlyos válságba. És folytathatnám a történések sorát.

 

Az ábra értelmezéséhez szükséges mindig arra gondolni, hogy az olaj nem csupán a GDP termelését szolgáló alapvetően fontos nyersanyag és energia, hanem annál sokkal több:

Az olajár az olajdollár hatalomgyakorlási rendszere mind a mai napig (bár kisebb erővel, mint korábban). Mivel az olajdollár a világ pénzrendszerének támasz rendszere (fedezeti rendszere, így az eurónak is az a támasza), akkor ebből az is következik, hogy a fenti ábrára ránézve azt is meg kell fogalmaznunk, hogy az ábra minden egyes rángása kisebb vagy nagyobb mértékben átírja a világ pénzben számított jövedelmeit, és a jövedelmek elkölthetőségének módozatait is. (Lásd a vagyonok árának és piacra viteli lehetőségeinek jelentős hullámzását.) Ezek a mutatók ugyanis nagymértékben függnek az olajárak alakulásától.

Ezek után meglehetősen kérdéses, hogyan lehet a világ jövedelemképződését és annak eloszlását – nyereségeket és veszteségeket – egyszerű képlettel a racionalitáshoz kötni.

Lépek egyet és néhány gondolatot megfogalmazok az úgynevezett korona vírus válságról. Ehhez néhány évre vissza kell tekintenünk, legalább arra, hogyan épültek fel a nagy vagyonok felett rendelkező intézmények a válság után? Ami a megelepő, a nyugati világ tőzsdéivel jelzett vagyonosodás – valamennyi késedelemmel – de a válság után idők legnagyobb szárnyalásába lendült, a gyorsan emelkedő árak és a hozamok tekintetében egyaránt. Mondhatjuk úgy is egyszerűen, hogy a nagy tőke kezelő társaságok – köszönik szépen, nagyon is jól voltak. Legalább is ezt „mondta el róluk” a statisztikájuk. Ezt a szárnyalást egy, az USA-ban vezető szerepben lévő tőzsde index-szel érzékeltetem.

 

 

A tőkehozamok az árak szárnyalása következtében – az ábrában látható visszaesések mellett is – történelmi magas szintet értek el. Az áraknál többről árulkodó hozamok sokszor 20-30 százalékot is elértek.  Egy ilyen mértékű vagyonosodást ránthatott le a trónról a korona vírus okozta járvány? Ez egyszerűen valószínűtlen. Mégis, a tőzsdei árak – mint az ábra is mutatja – mintegy varázsütésre – nagy hirtelen hatalmasat zuhantak. Miben állhat ez a „varázsütés”? Milyen ütés lehet olyan erős, hogy a világ leggazdagabb országának vagyona – alig több mint egy hónap alatt egyharmadával visszaeshet? Mit tettek a tőzsdét szabályozó tekintélyes intézmények? Hogyan nem látták előre, hogy a tőzsdék szárnyalása – ahogy az Arhangelski ház mutatja – nem hiteles alapra épül?  A pénzügyi szabályozó intézmények tiszte ugyanis éppen az, hogy a tőzsdéken ilyen veszélyes folyamatok ne bontakozhassanak ki.  

 

Van egy megoldásunk: a korona vírus járvány azért válhatott a bemutatott tőzsde krach okává, mert a tőzsdére vitt gazdaságok számára az emberi élet és az egészség a legnagyobb érték. E gazdaság fedezete az ember lenne mégis és nem az olajdollár. De sajnos nem így van. Most ehelyütt mégsem arra gondolok, hogy a jövő nem kiszámítható, hanem éppen arra, hogy mostanában nagyon is kiszámítható lett. Hogyan? Úgy, hogy az újságok mindezt előre megírták. Idézem az Angol Központi Bank regnáló elnökét, aki – mielőtt elnöki megbízatása 2019 végén megszűnt – súlyos mondandójú újévi üzenetet küldött a világnak.

 

Az üzenet a következő volt:

A világon éghajlatváltozás okozta vészhelyzet van. A pénzügyi döntéshozókat rá kell állítani, hogy haladéktalanul megkeressenek minden hatókörükbe eső vállalatot, minden pénzügyi intézményt, minden vagyon kezelőt, minden nyugdíjalap befektetőt, azonnali választ várva arra, hogy egész konkréten milyen terveik és azonnal bevezethető kivitelezési programjaik vannak az éghajlatváltozás csökkentésére. Egyben jelezni kell az értékelés alá vont cégek vezetői felé azt is, hogy éghajlatváltozás elleni azonnali tervek és intézkedések hiányában jelentős vagyon veszteségekkel kell számolniuk, mégpedig már a közeljövőben. A vagyonok bekövetkező új eloszlásában csak azok jöhetnek ki jól, akik azonnal a vészhelyzetnek megfelelő lépéseket tesznek, vagy már meg is tették.

(https://www.ft.com/content/f67833ba-2ad7-11ea-bc77-65e4aa615551)

 

A vagyonveszteség – mint várható volt a beszéd után – azonnal be is következett. Lásd a szédületes boom után két hónap alatt bekövetkező jelentős vagyon veszteségeket a következő ábrában.

https://www.gold.org/goldhub/research/gold-prices-swing-as-markets-sell-off

 

Végezetül még egy adalék ahhoz, hogy nem csak mi félünk, hanem félnek a leggazdagabb befektetők is. A statisztika a befektetők félelmének mérésére is képes. Ezt úgy hívják, hogy a nem várható és kilengő változások (volatilitás) indexe, a szakzsargon nevén a félelem indexe. Az S&P 500 tőzsdéjére vonatkozó úgynevezett félelem index alakulását mutatja a következő ábra.  

 

A félelem index világosan mutatja, hogy a tőzsde egy – a 2008-as nagy válságot is meghaladó válság kialakulásától fél.

Mark Carney szigorú és azonnali hatályú üzenete megtette hatását: a tőkebefektetők félelem indexe az alacsony 20 százalékpontról azonnal az egekbe ugrott. (Tudni kell, hogy a 30 százalék fölötti érték is már befektetői aggodalmat jelez, a 40 százalék pedig már súlyos aggodalmat.)

Mindebből látható, megalapozott az a félelem, ami hozzátartozik a mai világunkhoz. Van mitől félni. De nem a liberalizmustól, vagy a konzervatizmustól félünk, hanem egészen mástól. Az általam lefesteni próbálkozó kép egyikről sem szól. Kár tehát arról vitatkozni, amiről nincs is szó. Az éghajlat hisztériában sem az éghajlatról volt és van szó, hanem egy a pályájáról kilendült és oszcilláló világról.

 

Ami törénik – amit a hisztériák zaja elfed – a következő.  2008-ban az olajdollárra épülő világrendszer (nem csupán pénzügyi rendszer, hanem világrendszer) összeomlott. A színpadon még játsszák a játékosok és mi magunk is egy ideig a korábbi szerepeket, de a színpad elemei sorra rendre eltűnnek, és újakkal cseréltetnek ki. Eközben pedig szükségszerűen végbemegy a világ vagyonának újraelosztása, a világrendet uralni fogó új értékrend kialakítása és egyben az értelmezést gyakorló értelmezési hatalom átalakítása is.

 

Ehhez az átrendezéshez az éghajlat vészhelyzet meghirdetése nem volt elég hatékony. Egy sokkal hatékonyabb eszköz kínálkozott fel: ez a korona vírus járvány. Teljesen nyilvánvaló, hogy nem ez a járvány okozott két hónapon belül akkora vagyonveszteséget, amiket az ábrában bemutattam (a többi között – erről még hallgat a nagyérdemű - a nyugdíj vagyonokban is). A színpad tehát be van rendezve: és történni fog, aminek meg kell történnie. És akkor továbbra is az okos feleségre fog hallgatni az akadémiai és más értelmező világ.  „Kész átverés show van” – írta valaki valamikor.  

Szent II. János Pál pápa azonban arra tanított, hogy mindez csak a történések világa. Ne veszítsük el hallásunkat a történések túlzott zajában. Az Itt és Most világ felé kell tudni emelkedni. „Ne féljetek!”, mondta. Élete hitelesíti ezt a nagyon egyszerű és mégis az élet egyik legnehezebben teljesíthető intelmét.

 

Szólj hozzá!


2020.01.17. 01:03 SZESZEGO

A globális gazdaság színpadának átrendezése szédületes ütemre váltott. "Tereprendezés" a globális intézmények számára?

„Ha a vállalatok és befektetők nem vonják be terveikbe megfelelően a klímaváltozás elleni küzdelmet, akkor számolniuk kell azzal a kockázattal, hogy a jövőben jelentős vagyonok semmisülnek meg.” (Mark Carney, az Angol Nemzeti Bank elnöke, 2019. december 30.)

 Egy évvel ezelőtt, borongós téli januári napokban, Davosban világgazdasági konferenciát tartottak, amire a világ tekintélyes intézményei nagy elánnal igyekeznek bejutni. A legfontosabb döntéseket – mint általában - nem hivatalos program keretében hozzák meg (lásd korábbi blogomat (https://tamkarum.blog.hu/2019/09/19/davos_az_uj_globalis_doktrina). Valami ilyesmi történt 2019 januárjában, amikor eldőlt, hogy a mindaddig szigorúan számon kért (a too big to fall elvvel kivételezetteket kivonva) pénzügyi fegyelmet veszni kell hagyni az emlékezet homályában. Ezentúl az ENSZ által elfogadott új világelv – klímavédelem – kell, hogy a gazdálkodás értékvilágát alakítsa.

 A szűkkeblű pénzügyi gondolkodással szemben Davosban, sajtóhírek szerint egy (akár esti vacsora melletti) megbeszélés során vizionáltak a világ tekintélyes emberei a jövőről. Arról, hogy a minden feletti érték ezen túl a klímavédelem és a társadalmi felelősség lesz. Gyakorlati emberek lévén arra is kitértek, hogy ez úgy valósítható meg, ha klímavédelemre évente mintegy 5-7 trillió dollár befektetést költ a világ. A honnan és hogyan kérdésre vázlatos választ adtak. Elsősorban olyan pénzek kerültek – szintén sajtó hírek szerint - szóba, melyeket jelenleg megtakarításként tartunk számon, és alig hoznak valami pluszt a megtakarítóknak. Ilyen szempontból elsősorban a nyugdíjalapok és a biztosítási alapok óriási pénzügyi forrásai kerültek a figyelem közepébe. Ugyanis – sajnálatosan – ezek a megtakarítások már évek óta nem fialnak, hiszen a kamathozam gyakorlatilag eltűnt a statisztika képernyőjéről. Ezek a pénzek tehát nem “dolgoznak”, vagyis adódik, hogy a közgazdasági alapértékek valamiféle átrendezésével ez a probléma válhat magává a megoldássá.

 A nagy megtakarítók a semmi földjére kerülhetnek

A megtakarítóknak ebben a beállításban – minden gondolkodásunkat befolyásoló pénzelmélettel szemben – jelenleg halott pénzük van. Ezen változtatni kell, és erre is szolgál az új doktrína, hiszen a klímaváltozás elleni befektetésekhez pénzre van szükség, és a megtakarítóknak történetesen van pénzük. Az elv tehát a klímabarát pénzpolitika, ami ezen túl a korábban hozamot alig hozó pénzeket a klíma javítására irányítja. Vagyis a mai körülmények között nem dolgozó, élesebb megfogalmazásban „halott” megtakarításokból klímabarát befektetések jöhetnek létre. Ami szintén lényeges, úgy, hogy bizonyos befektetések és vagyonok értéküket veszthetik, mások ezzel szemben felértékelődnek.

 A végeredmény tehát világos: egyes területekről jelentős vagyonkivonás történik majd, hogy a klímavédelemre – annak irányítására és annak irányításában részvevőknek – megfelelő összegű források álljanak majd rendelkezésre. (Korábban ezt vagyonrekvirálásnak nevezték, általában meghirdetett és valamilyen módon (többnyire erőszakos módon) elfogadtatott célok érdekében.)  

Az ESI (Environment and Social Investment)  érték-morállal hitelesítendő vagyonok és pénzkibocsátási eljárások 

Tehát mindenki jól jár, ha az éghajlat megváltoztatását célzó befektetésekre átirányítják a lakossági megtakarításokat és biztosítási pénzeket. Nyer a „nem dolgozó” pénzre hagyatkozó megtakarító, nyer a környezet, nyer a társadalom és nyernek a nyugdíjasok is. Ha a profit hozam csökken is, a társadalmi haszon jól érzékelhetően növekedni fog. Érvényesül tehát a környezet és társadalom barát gazdasági világ. Ennek feltétele a környezet és társadalom barát befektetési tevékenység – angol betűszóval – az ESI-vel hitelesített pénzleosztási (pardon, hitelezési eljárási) rendszer. A profit többé nem cél, a profitabilitás  üdvözlendő, de nem elsőrendű eszköze lehet így a vagyonosodásnak.

 A gazdaság színpadának átrendezése a múlt évben szédületes ütemre váltott. Még egy év sem telt el ahhoz, hogy a korábban a környezettel szemben közömbös tömegeket az új eszme már utcai demonstrációkra sarkalta. Természetesen a tudományos dolgozatok és konferenciák is témaválasztásukban nagy előszeretettel a klímavédelmet jelölték meg. A gondolkodás átprogramozását még hatékonyabbá tették azok a fórumok, amelyeken az USA-ban a nagy vagyonbefektető társaságokat érzékenyítették a klímaváltozásra, és befektetéseik szempontjainak átrendezésére. Ezeken a fórumokon egyre több petíció készült, melyekkel a befektetők a klímaváltozás elleni azonnali küzdelemre kötelezték el magukat. Így arra, hogy ezen túl kiemelt szerepet tulajdonítanak a klímavédelemnek, azon belül a széndioxid kibocsátás azonnali csökkentésének.

 Vaskos pénzeket kezelő befektető társaságok az új globális doktrína célkeresztjében

  Történt azonban, hogy a 6 trillió dollár tőkevagyon felett rendelkező BlackRock, az USA legnagyobb befektetési társaságának egyike (néhány hasonló fajsúlyú befektető társaság tulajdonosával) több ilyen nyilatkozat aláírásából kivonta magát, így a szükségesnek tartott 41 petícióból csak ötöt írt alá. Csak a nyilatkozatok mögötti gazdasági erő felbecsülésére említik meg az elemzők, hogy például egy olyan nyilatkozatot nem írt alá a BlackRock vezetője, amelyet 600 befektető 37 trillió dollár vagyonerővel szorgalmazott aláírásra. Ennek a nyilatkozatnak a súlyát azzal lehet megbecsülni, hogy a nyilatkozók mögötti tőkeerő majdnem kétszeres az USA éves GDP-jének. A nyilatkozatban, amit a BlackRock nem írt alá,  a befektetők felhívást intéztek az USA kormányához, hogy azonnali hatállyal intézkedjen a klímaváltozás megakadályozására.

 Tavaly ősszel már nyilvánosan is bírálták az aláírásokkal szemben renitens módon viselkedő – az óriási vagyon felett döntéseket hozó - befektető társaságok közül többeket. Azok klíma melletti elkötelezettségükre hozott érveit azzal utasították el, hogy nem elég a klíma védelmét a befektetési célok egyikeként megjelölni, mert azt elsőrangú befektetési célként kell ezen túl meghirdetni. Gondoljuk el, mit jelent ez, mondjuk a BlackRock esetében. A nyilatkozat aláírásával azonnali vagyonvesztését ismerte volna el, hiszen komoly befektetései vannak a gyors megszüntetésre ítélt szénbányászatban és olaj iparban. (A sajtóban alig kapott visszhangot, hogy Németország korábbi kelet-németországi tartományai tiltakoztak a német kormány klímavédelemre elfogadott döntése ellen, mivel a még meglévő szénbányák megszüntetése az ő tartományaik gazdaságát és foglalkoztatását rombolhatja nagymértékben le. Ennek a kárnak a kompenzálására –egyelőre nem tudni milyen forrásból – a német kormány 44 milliárd euró kompenzációs pénzt ígért az érintett vállalatoknak és területeknek. (Forrás: https://www.ft.com/content/0e26b798-3848-11ea-a6d3-9a26f8c3cba4.)

  Mit számít évi 5-7 trillió dollár, ha nemes célokra rekvirálják?

  A klíma védelemre szánt évi 5-7 trillió dollár még mindezzel nem jöhet össze. Ezért a nagy befektető társaságok megnevelése még mindezzel nem fejeződött be. Ezekkel a nyilatkozatokkal egy időben a nyugdíjalapok és biztosítási alapok is megkapták a figyelmeztetést, hogy befektetésekre irányuló megbízásaikban legyenek figyelmesek. Így arra, hogy az elkövetkező időben jelentős átcsoportosítás megy majd végbe a vagyonokban. Az Angol Nemzeti Bank elnöke – még hivatalának lejárta előtt – egy, a világnak szóló üzenetében ezt a veszélyt a maga meztelen valóságában meg is fogalmazta. Megüzente, hogy a vállalatok és befektetők számoljanak az idő szavával, mert ha nem vonják be terveikbe megfelelően a klímaváltozás elleni küzdelmet, akkor számolniuk kell azzal a kockázattal, hogy a jövőben jelentős vagyonok semmisülhetnek meg.  (Financial Times: https://www.ft.com/content/f67833ba-2ad7-11ea-bc77-65e4aa615551))

 Arra, hogy a befektetések gyors ütemben átirányuljanak a klímaváltozás legyőzésére, jó, de nem elég hatékony eszköz a meggyőzés és a fórumokon való győzködés és petíciózás. Ezeknél sokkal hatékonyabb lehet a közvélemény esetleges lesújtó ereje. A BlackRock-kal szemben ezt az erőt is bevetette a nagyérdemű közvélemény.

A nagyérdemű "közvélemény" mint különösen hatékony érdekközvetítő 

 Történt ugyanis, hogy a cég nagy tekintélyű (2018-ban a jövedelme 28 millió dollár volt) elnökének Larry Finknek a levélládájában egy különös levél érkezett. Abban az állt, hogy cégének legnagyobb befektetője kivonul a cégtől, mert az nem teljesíti az ENSZ Párizsban elfogadott klímavédelmi stratégiáját. Hamar kiderült, hogy a levél egy csapda volt csupán. De a társadalmi hatása nem maradt el. A cég a közvélemény alkotók célkeresztjébe került. Keresztény apácák egyesülete és még 10 vallási egyesület tűntetett a BlackRock ellen (Lásd Financial Times illusztrációját).

 Larry Finknek a sajtóval is meg kellett bírkóznia. A baloldali irányultságú angol lapnak, a The Guardian-nek egy cikkét új, bővített formában újra meg kellett jelentetnie, amiben az író bírálta a BlackRock-ot, de a cégnek nem adott megnyilvánulásra alkalmat. A cég vezetése azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a cég véleménye is bekerüljön – utólag – a cikkbe. Az elnök Larry Fink a következő szavakkal próbálta védeni cégének elkötelezettségét a feladata teljesítésére. Ez ekképpen fogalmazta meg:

 “Cégünk feladata, hogy védje és növelje ügyfelei vagyonának az értékét.”..”Számtalan esetben fordul elő, hogy különféle érdekcsoportok megkeresik a cégünk vezetőit, hogy szálljanak be mellettük az ügy érdekében...Mi minden ilyen megkeresést elutasítottunk, függetlenül attól, hogy személyesen egyetértettünk, vagy éppenséggel nem értettünk egyet az ügyben képviseltekkel. Döntéseinket egyedül ügyfeleink teljes bizalmának a fenntartása vezérli.” The Guardian: https://www.theguardian.com/business/2019/may/21/blackrock-investor-climate-crisis-blackrock-assets

 A történelem színpadára tehát teljesen új szereplők léptek be, akik végképpen más módon értelmezik a gazdasági sikert és annak materiális megjelenését, a gazdasági vagyont. Csak így történhetett meg, hogy a világ egy legvagyonosabb és legtekintélyesebb befektetés kezelőjének egyszer csak azzal kell védekeznie, ami korábban a legnagyobb érdeme volt egy cégnek. Azzal, hogy feladata az ügyfelei pénzének megőrzése és növelése és ehhez a tevékenységéhez gondoznia kell ügyfelei cégbe vetett szilárd bizalmát.

 Larry Finknek, a gazdasági hatalom jelképes személyének manapság a The Guardiant azzal kell megkeresnie, hogy győzködje a sajtót arról, hogy a cég a klímaváltozást igenis jelentős befektetési kockázatnak tekinti, ami a vállalatok beruházásainak értékét hosszabb távon befolyásolni képes.

 Larry Fink, a BlackRock vezére tehát megadta magát. Hátrálásra kényszerült.

 A kérdés ezek után az, ha a befektető cégeknek többé nem elsőrendű feladata az, hogy védje és növelje a megtakarítók vagyonát, akkor kinek a feladata lesz ez? Például kire bízhatják majd a nyugdíjra megtakarítók a nyugdíjalapok vagyonát? Az államokat ebből a szerepkörből már erősen kitessékelték.

Alakulhat a terep a globális államiság számára? 

 

 

Szólj hozzá!


2020.01.05. 12:41 SZESZEGO

Öngondoskodás családi generációs modell nélkül vakvágányra fut

Ha meghalljuk a jól hangzó szót, legtöbben úgy gondoljuk, az öngondoskodás egy alapvető érték, az ember kötelessége, hogy magáról gondoskodjék. Ez így rendben is van. Egy nagyon lényeges összefüggésről azonban ilyenkor elfeledkezünk: arról, hogy eljussunk az öngondoskodáshoz, már meg kellett születnünk. Ahhoz, hogy megszülessünk két embernek már nem csak megszületniük kellett, hanem felnőtté kellett válnia, és saját létünkön túl olyan megélhetési és kulturális környezetet megteremteniük, amelyben a gyermek egy kultúrájában élő közösség tagjává válhat.

 Felmérésekből kiderült, hogy a gyermek felnőtté válásának pályáját elsősorban az anyák, és az ő magas szintű felkészültségük, intelligenciájuk határozza meg. Mindezzel csak érzékeltettük azt, hogy a felnőtté váló gyermek jelentős vagyont kap az előző generációtól. Neki nem csak jelene van, hanem múltja is. Olyan múltja, amely őt az előző generációhoz köti, mert abból gyökeredzik. Öngondoskodni a gyermek képtelen, hiszen felnőtt kori munkájából nem láthatja el gyermekkori önmagát, nem is tudja életre segíteni önmagát. A gyermekkorunk idejét mintegy „ajándékba” kapjuk szüleinktől és a családtól. A család olyan intézmény, mely képes az egyéni időket, mint emberidőt egységben kezelni. A családban az emberöltő az együtt, egymás mellett élő három generációból áll. Ami egy gyermek számára képtelenség, (az, hogy önmagát ellássa), az a család számára maga a képesség: a gyermek vállalása és felnevelése. Ha tehát végig gondoljuk az öngondoskodást, akkor el kell jutnunk, hogy az már a nagyszülők meglétével elkezdődik. Nélkülük és élethosszig tartó családfenntartó működésük nélkül a három generáció folyamatosan nem maradhatna fenn.

 Ahhoz tehát, hogy a mindig újra- és újra létrejövő idős generáció ellátása biztosítva legyen, szükség van arra is, hogy a családban, vagy a tágabb családban, a nemzetben a három generáció stabilan fennmaradjon. Ebből következik, hogy az öngondoskodás is csak ebben a három generációs szemléletben tud működni, különben – Ha nem lép be egy stabil gyermek generáció, amely generáció időben el is kezd dolgozni, akkor az öngondoskodás, mint mindent megoldó nyugdíjelv, szükségszerűen kipukkan.

 Mindezek alapján ma már teljesen nyilvánvaló, hogy óriási hiba volt az a Világbank és a Nemzetközi Valuta Alap által is szorgalmazott nyugdíjreform részéről az, hogy az elfogadott nyugdíjmodellben a gyermek és a család szóba se került. A modell ugyanis környezeti adottságnak vette, hogy a népesség generációs egyensúlya biztosított, a gyermekek megszületnek és kellő számban dolgozni is fognak akkor, amikor az előző generáció nyugdíjba vonul.

 Sokan ebből arra a következtetésre jutnak, hogy a korábban elfogadott nyugdíj reform maga is reformra szorul, hiszen a nyugdíjrendszer demográfiai hiányossága ma már nyilvánvaló. Mi ezzel szemben úgy látjuk, hogy a fő feladat jelenleg az, hogy egy ma már sok tekintetben „megágyazódott” nyugdíjrendszer irányultságát– váltóállítással módosítsuk. A váltóállítás pedig abban az irányban módosítaná a rendszert, amelyben az is nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugdíjhoz gyermek kell, méghozzá felnőtt korában teljesítő, dolgozó gyermek kell. Forintokban mérten is világossá válna, hogy a gyermek tartozik a családjának és azoknak a közösségi intézményeknek, amelyek a felnevelésében jelentős rész vállaltak. (A gyermek felnevelésének költségét mintegy egyharmadban az állam állja.)

 Mindebből számunkra az következik, hogy nem a régi vágányok felszedésére van szükség a nyugdíjrendszerben, hanem mielőbb váltóállításra. A váltóállításra pedig viszonylag kis tömegű eszköz is nagyon jó lehet, ha az konstrukciójában megfelelő. Ilyen, a meglévő vágányokhoz igazodó, nem nagy horderejűnek tűnő, mégis hatásos eszköz lehet a nyugdíjrendszerben egy jól kidolgozott nyugdíj kiegészítő juttatás az arra jogosulttá váló szülőknek idős korukban. Ennek a váltónak a legfontosabb feladata, hogy mindenki számára világossá váljék, hogy a nyugdíjhoz gyermek, méghozzá Magyarországon dolgozó gyermek is kell. Akinek a felnevelése – két gyermek esetén - a szülőknek legalább annyiba kerül, mint amennyi nyugdíjjárulékot másfél keresős rendszerben a nyugdíjukhoz életük során befizetnek. A javasolt – dolgozó gyermek utáni nyugdíj kiegészítés már szemléletében is azt mutatná, hogy a nyugdíjrendszerhez három generáció harmonikus együttléte és együttműködése szüksége.

 Az általunk javasolt – gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítésnek elnevezett – juttatásnak, mint afféle váltónak kell megfelelnie. Jól kell, hogy illeszkedjék a nyugdíjrendszer egyik vágányához, a családgazdasághoz és mindeközben a másik vágányához is, az államháztartáshoz. Egy ilyen illeszkedést vélünk megvalósíthatónak a gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítés konstrukciójával a következőképpen.

Javaslat egy három generációs szemléletű nyugdíjkiegészítésre 

Giday Andrással közösen kidolgozott javaslat

Minden szülő, ha betölti a 65 évet és jogosulttá válik rá, gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítésben részesülhetne, méghozzá 20 ezer forintos összegben, gyermekenként és havonta, egészen élete végéig (megosztva az anya és apa között). Erre az összegre azzal válna jogosulttá, hogy gyermeke az iskoláinak rendes időben történő befejezése után 5 éven belül 4 évig dolgozott. Munkája utáni államháztartási befizetéseiből a 4 év során 5 millió forintot elkülönítenének a gyermekfedezetű nyugdíjhoz. Ez az összeg lesz ugyanis elégséges ahhoz, hogy a szülők életük végéig megkapják a 20 ezer forintos gyermek utáni kiegészítést. Ez az összeg a jelenlegi rendszerben kapott nyugdíjon felül járna. A rendszer fokozatosan vezethető be 2025-ig. A fokozatossággal válik lehetővé a bevezetés éveiben az államháztartási terhek csökkentése.

Javaslatunk a nyugdíj kommunikációs terét is módosítaná. A nyugdíj a családi költségvetés részévé válna. A gyermekfedezetű nyugdíj jogalapja: a gyermek megfelelő befizetései az államháztartásba (5 évből 4 év munkaviszony elérése).

A javaslatunk egyben hazahívó foglalkoztatáspolitikai javaslatot is magába foglal: a dolgozó gyermek érdekeltté válna abban, hogy munkavállalását itthon kezdje el és azután rövid időn belül legalább 4 évig itthon dolgozzon. Ezzel ugyanis a szüleinek mintegy 5 millió forint nyugdíj kiegészítést juttatna.

 Az általunk kidolgozott gyermekfedezetű nyugdíjösszeg a teljes kifizetett öregségi nyugdíjösszegnek mintegy a 8-9 százalékára emelkedne. A javasolt összeg a kétgyerekes családok szintjén az átlagnyugdíjhoz képest 10-12 százalékos nyugdíjemelkedést jelentene életük végéig. Ez már méltányos összeg lehetne. A gyermeküket valamely okból egyedül nevelők nyugdíja pedig 15-25 százalékkal emelkedne. Összességében azzal számoltunk, hogy a foglalkoztatási hatás és az államháztartás nettó kiadási növekménye egymást csaknem kiegyenlítené. Tehát bizonyos feltételezésekkel a javasolt gyermekfedezetű nyugdíj-kiegészítés okozta többletkiadás közel önfinanszírozó lehet.

 A javasolt gyermekfedezetű nyugdíj kiegészítés tehát, mint egy jól működő váltó, helyesbítené a mai nyugdíjrendszer irányultságát, úgy, hogy a nyugdíjasok részére adott juttatások többleteit a gyermekeket felnevelő szülőknek juttatná. A gyermekfedezetű nyugdíjelem úgy vezetne be új értéket a rendszerbe, hogy közben a jelenlegit alapjaiban - helyben hagyná. Az elmozdulás irányát azonban világossá és évekre előre követhetővé tenné. Az új nyugdíjelem nevében és összegében korrigálná azt a nyugdíjrendszert, amely a nyugdíjat elviekben és gyakorlatában is függetlenítette a gyermekvállalástól és egyúttal a család intézményétől. Pedig a háromgenerációs családmodell és az azt támogató államháztartás nélkül az öngondoskodás leszűkített társadalmi módozata előbb-utóbb lyukra fut.

Szólj hozzá!

Címkék: generációk öngondoskodás


2019.10.07. 00:17 SZESZEGO

„Rosszkedvünk tele” - Az EURÓPA „projekt” kifakulóban

A Nyugat iránti mámor – ha nem is akarjuk tudomásul venni – lelankadóban. Ez több jelenségben megmutatkozik, egyet említek. Bármennyire is távol tartjuk kerítésekkel a „váratlanul” egész Európára ránehezedő migrációt, egy biztos: az Európa vízió ennek súlya alatt repedezik. A több lehetséges válasz a migrációra – legyenek azok bármennyire is ellentétesek – a kimenetelt tekintve nem sokban különböznek. Ez a diskurzus ugyanis már messze nem arról az Európáról szól, amelyet annak megálmodói – egy különleges Európa projektként – elindítottak. Közgazdászként azzal is kezdhetném, hogy Európa még valójában nem jutott túl azon a globális pénzügyi válságon, amelyet rendkívüli költségekkel, rejtett és kevésbé rejtett számlákkal kiemelt a bajból, máris újabb és jóval összetettebb kihívás érte, ez a tömeges migráció.

 Hová tűnt a globális világban a korábban keményen számon kért költségtudatosság?

 A migrációnak van súlyos közgazdasági vonatkozása is, de ez alig kerül szóba a nagyérdemű előtt. A kérdések gazdasági összefüggéseinek ilyen-olyan eltussolásához sajnálatos módon már kezdünk hozzászokni (mennyibe kerültek a bankmentések, hol landoltak a kifizetetlen számlák, miért terheli főleg a dél-európai bankokat még mindig tetemes nem fizető hitel, ez milyen következményekkel jár majd a bankbetétesekre és az adófizetőkre nézve stb.). A migráció kapcsán már szinte nem is hiányzik a korábban oly keményen számon kért költségtudatosság. Ebben az összefüggésben újra nem a számok súlya a legnagyobb, hanem az, ami ezen túl még jobban a lelkünkre nehezedik: Európa iránytűi mintha nem jól működnének!

 Érvényes-e a Maastrichti és a Lisszaboni Egyezmény?

 Az a közgazdasági mantra, amely mindenkibe beleivódott, mintha mégsem úgy működne, ahogy azt a gazdasági ideológia alkotói és kemény védelmezői ígérték. Fényét vesztette az euró, így annak előkészítését szolgáló, feltétlen törvényként kezelt Maastrichti Egyezmény, az európai felzárkózást ígérő (kutatásban, foglalkoztatásban stb.) Lisszaboni egyezmény. A közelmúltban pedig a még több euróért és még több Európáért az a Franciaország szállt síkra, amely ezzel súlyos eladósodását is elfedni véli, remélve, hogy így az a „közösbe” átterhelhető lesz. Ebben a helyzetben sajnálatos módon egyre inkább hitelét vesztik az olyan vezényszavak, mint például a tiszta piaci verseny, az átláthatóság, a központi banki működés politikai és gazdasági semlegességének posztulátuma, vagy az, hogy az állam a rossz gazda, a magán gazdaság a jó gazda. A legnagyobb probléma ezek után nem is az, hogy vannak megoldatlan vagy megoldásra váró ügyek, hanem az, hogy a fentebbiekben felsorolt vezényszavak többé már nem képesek a rendszer legitimációjára (szakmám szerint a gazdasági vonatkozásokat emeltem ki). Ezen vezényszavak mindeddig úgy tűnt, minden további nélkül alkalmazhatók érvelésre. Lehet, hogy volt olyan, amit nem szerettünk, de – mint tapasztalhattuk – arra alkalmasak voltak, hogy akár nem szeretett történéseket is (például az ország élete szempontjából fontos közüzemek privatizációját) legitimáljanak.

A rendszer működésének legitimációját most sokszor azzal segítjük, hogy vezényszavakkal válaszolunk a súlyos működési zavarokra is. Mondhatnánk, az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha módjára találunk mentegetőző szavakat a bajra, miközben dicsőítjük magát a rendszert. Így például halljuk, hogy egy rendszer működése sohasem ideális. Mindig vannak, ahogy mondjuk – „zajok”, vagy másik megfogalmazásban „súrlódások” is még a jól működő egyszerű motorikus rendszerekben is. Miért ne lennének ilyenek a sokkal összetettebb társadalmakban? Erre a dicsőítő magyarázkodásra egy hazai példát hozok fel. A globális pénzügyi válság létét (a Financial Times nevezi így a 2007-2008-as válságot) a hazai szakma a válság látványos kitörésekor és még azután is tagadta. Neves közgazdászokkal folytatott asztali társaságban a hazai tudomány egyik ismert nemzetközi képviselője határozottan súrlódási problémaként jellemezte a 2008-as helyzetet és vészmadaraknak gúnyolta a válság szó alkalmazóit.

OECD- Systemic Risc - A rendszerkockázat a terrorizmus 

Ennél, a „súrlódásos” magyarázatokkal élő megközelítésnél az OECD nevezetű nagy világgazdasági intézmény már 2000 előtt, tehát közel egy évtizeddel a globális pénzügyi válság kitörése előtt, jóval előbbre tartott. Systemic risk (rendszer válságok) címen kutatást indított. A kutatás elején – részvevőként tudom – valóban a rendszernek, mint olyannak a működési kockázatára irányult a tevékenységünk. Majd egy váratlan változás történt, a kutatási csoport lengyel vezetőjét leváltották és egy amerikai kutató vette át a munka irányítását. Az új vezető a rendszerkockázat tartalmát újradefiniálta: A kutatás új értelmezésében többé nem a rendszer működéséi kockázatával foglalkoztunk, hanem a rendszert lényegében kívülről veszélyeztető kockázatokkal. A veszélyes környezeti kockázatok közt már akkor kiemelt súlyt kapott a terrorizmus (2000-et írunk!), és a nemzetközi terrorizmusra adandó nemzetközi intézményrendszer kialakításának szükségessége – hasonlóan a pénzügyi világ nemzetközi intézményeihez.

 Mégis milyen rendszerben élünk?

 Ez a történés (és számos egyéb) már azt sugallja: a rendszerváltás a globális világban már évtizedek óta történőben van, csak azt mi nem vesszük észre, vagy ha észrevesszük, nem veszünk róla tudomást. Felvetődik tehát a kérdés? Mégis milyen rendszerben élünk? Már elhalványulóan jelenik meg az írott vagy az elhangzott elemzésekben a kapitalizmus szó. Abban élünk? Magam részéről én ezt a kérdést is felvetendőnek tartom.

 Számomra alapvető kérdés az, hogy mindennapi cselekedeteink során hogyan viszonyulunk ahhoz a rendszerhez, amiben élünk. Mit teszünk? Mit igazolunk vissza? Minek állunk ellen? Vagyis ha „csak” hazai kutató módjára elemezgetünk, akkor talán igaza van egy kedves kommentelőnek:

  „Sok a szöveg, kevés a tett!”

Másképp állt ehhez a kérdéshez egy filozófus. Mint mondta “most esik le, hogy nem a gólya hozza a kapitalizmust”. Ha igaz az, hogy nem a gólya hozta a kapitalizmust, akkor az a kérdés, hogy mi hozta? És amit hozott, az a valami egyáltalán kapitalizmus-e? Ha most nem kapitalizmus, hanem globalizmus van (felteszem), akkor a globalizmust sem a gólya hozta. Sem a mi számunkra, de az Európai Unió számára sem. Az új rendszerű globalizmus már ott van az EU-ban és itt van a mi kisebb közösségünkben is. Mégpedig úgy, hogy maga is metamorfózist él át, amit a legtöbbször alig veszünk észre. Egy ilyen – csak meglegyintő – de lényeges átalakulást ír le csodálatosan Ady Endre ír le.

                        Párizsba tegnap beszökött az ősz

                        Szent Mihály útján suhant nesztelen,

                        Kánikulában, halk lombok alatt

                        S találkozott velem.

 

                        Elért az ősz és súgott valamit,

                        Szent Mihály útja beleremegett

                        Züm, züm: röpködtek végig az úton

                        Tréfás falevek.

A statisztikai fogalmak révén „suhan be nesztelen” egy szép új világ

 Csodálatos leírása ez annak, hogyan csúsznak be nesztelenül az új történelmi alakzatok, új ránk váró szerepek az életünkbe. Csak züm-zümként érzékelünk dolgokat. Nem történt semmi, csak kicsit módosulnak például a statisztikai fogalmak. Magyar állampolgárokból egyre inkább csak esetlegesen e földrajzi területen élő rezidensek leszünk. A háztartás egyre kevésbé a család háztartása, egyre inkább rezidensek egy piciny helyen együtt élő közegének fogyasztási szokása. A vállalataink egyre kevésbé termelő intézmények, hiszen nem is nevezzük már annak őket sokszor, hanem inkább „nem pénzügyi vállalatoknak”. Vajon mit tudunk azokról a gazdasági valamikről, amit a szakma „speciális célú intézményeknek” nevez (special purpose entities)? És a közembernek milyen képzetei keletkeznek azokról a bankokról, amelyeket a szakma árnyék bankoknak nevez el? Az árnyék tevékenységről elég kétes elképzeléseink vannak. Miért váltak bizonyos árnyék tevékenységek a bankrendszer méltó intézményévé? Más területről véve a példát: a gyermeket a statisztika egyre kevésbé párokra vetíti, hanem egyre inkább női és férfi nemű egyedekre. Mit szól a pórnép ahhoz, hogy a gyermek a közgazdaságtanban leginkább élvezeti tárgy, ezért jogos az, hogy aki élvezi a gyermeket, az fizesse is meg annak az árát. Nem igen hallhatott a nagyérdemű arról, hogy bizonyos vállalatokat egyes országokban a törvényhozás rendszerfontosságúnak minősít és ezzel különleges elbánásban részesíti. Hogyan lehet ez az intézmény átlátható, amiről ráadásul nem is köztudott, hogy van?

 A kúszó globális rendszerváltás átírja mindennapi életünket

 A kúszó globális rendszerváltás egyre inkább átírja mindennapi szerepeinket is a világban. A bankokban tartott pénzünk bankbetétből egyre inkább átminősül egy kockázatos üzembe történő befektetéssé, amit baj esetén a bankok zárolhatnak is (erre konkrét törekvések vannak). A devizahitel válság – úgy tűnik - valójában erre az új közgazdasági szemléletre kellett volna, hogy ráébresszen minket. Az „csak” egy elhibázott, túlzásba vitt kísérlet volt arra, hogy bemutatást nyerjen, pénzünkkel mi magunk is a globális bróker kapitalizmus részesei vagyunk. Pénzünket a bankban, a biztosító intézményekben befektetjük (kifektetjük), jól-rosszul. A kereskedelemben ezt a befektetői (kifektetői) mentalitást már megvalósítottuk. Mégpedig azzal, hogy például nyáron hazánkban a legolcsóbb gyümölcs a banán volt. Banán vásárlásával befektettünk a banántermelőbe, és kifektettünk a hazai gyümölcstermelőből. Tehát hazánkban a banánba kell befektetnünk és nem almába, eperbe, erdei gyümölcsökbe stb. Ez már csak világos! Ha a földet művelő parasztok ezt nem tudják, hát akkor majd beíratjuk őket is pénzügyi iskolákba. Ez a pénz kultúrája, ha nem tudták volna eddig!

 Hogyan válhatott „világossá”, hogy hazánkban a banánba és nem málnába érdemes befektetni?

 A részt vállalók, vagyis a részesek kapitalizmusában élünk tehát. Ha ezt megértjük, akkor cselekvéseink irányát is jobban ki tudjuk jelölni. Ez esetben alkalmazkodásunk a világban történtekhez a mainál lényegesen jobb lehet. (Ebbe az irányba tett fontos lépés, hogy a váltó törvény hamarosan a parlament elé kerül.) Önmagunk motivációs világát kell, hogy elsőként megcélozzuk azzal, hogy lokális világunkban alkalmazzuk a részesek gazdaságát. Ha pedig a részes kapitalizmust önmagunk és közösségeink számára is képesek leszünk kódolni, akkor talán képesek leszünk jobban alkalmazkodni ehhez a világhoz. Akkor talán a találkozásunk az „Ősszel” másképpen is történhetne, mint ahogy történik ma ez velünk a sajnálatosan fényét vesztő Európában.

Szólj hozzá!

Címkék: euró rendszerváltás globalizáció befektetés migráció mindennapi élet pénzpolitika rendszerkockázat Nyugat OECD statisztikai fogalmak pénzháló


2019.09.19. 12:56 SZESZEGO

Davos – az új globális doktrína

A Davosi Világgazdasági Fórumról (2019 január-február) megjelent cikkek többsége a rendezvény sikertelenségéről, a világgazdasági együttműködés intézményének kiüresedéséről szólt. Holott valójában ennek az ellenkezője történt. A globalizmus egy szakaszát zárták le, és „szép lelkületű” hívószavak takarásában megfogalmazták a „Világszocializmus –átfordítva – a világglobalizáció „felépítésének” programját. A világ proletárjai felemelésének helyébe a világ szegénységének felemelése lépett. A szocialista ember legyőzi a természetet helyébe a klímaválságot legyőző globalitás embere lépett. A szocializmusban meghirdetett szocialista tervrendszer és a piac összebékítésének programja helyébe a fenntartható fejlődéssel összebékíthető profitorientált gazdaság lépett.

A globalizáció "felépítésének" szelleme hódított Davosban 

Tehát mi is történt valójában Davosban: az úgynevezett „Washingtoni konszenzus” doktrínájának csendes eltemetése, és egy új világot irányító doktrína értékelveik megfogalmazása. Az eltemetett  Washingtoni konszenzus három fő hívó szava: liberalizáció, privatizáció és dereguláció volt. Ez a doktrína alapvetően a pénzügyileg „roncs”, elmaradott, azóta már fejlődőnek minősített államok felé irányuló gazdaságpolitika ideológiája volt. Annak lényege, leegyszerűsített megfogalmazással: „Az üzlet, az üzlet”, angolul kissé ködösebb megfogalmazással „Business as usual” volt. Ez nem jelentett mást, mint az állam szűkítését (az ugyanis nem üzlet), az úgynevezett jóléti rendszerek felszámolását és gazdasági téren a kereskedelmi- és tőkepiac teljes nyitását a külföld „erőgazdaságának” javára.

Az új doktrína ára évi 5-7 trillió (ezer milliárd) dollár - amit un. "halott" pénzekkel finanszíroznak majd

 Az új – mondhatnám „Davos konszenzus” látszólag az előző konszenzus ellentéte. A pénz egyenlő üzlettel jelszót módosították, helyébe beléptették az új globabalitást, mint felsőbbrendű értéket, humánus hívószavakba burkolva. Ezt az új doktrínát eredetileg az ENSZ hirdette meg, méghozzá a közjónak az álcája alatt. Az elfogadott globalitás célja a Fenntartható Fejlődés (Sustainable Development Goal, SDG) megvalósítása. Ilyen szép célokkal ki nem érthetett egyet? Hát nagy is volt az egyetértés. Arról az apróságról persze szó sem volt a célok elfogadása során, hogy ez a program – az ENSZ számításai szerint – évi 4 trillió dollárba kerül (más tekintélyes szakértői számítás szerint ez valójában évi 5-7 trillió dollár). Nem is lehet felfogni, hogy az ilyen gigantikus összegek mit jelentenek, csak ha valamihez viszonyítjuk azt.  Az USA GDP-je 20 trillió dollár, tehát ha a Fenntartható Fejlődés költségszámításainak középértékét vesszük, akkor a program első négy éve alatt már az USA GDP-jének megfelelő pénzösszeg kerül „szétosztásra”. Méghozzá azok számára, akik követik a meghirdetett értékeket. Elsőként tehát megfogalmaztatott egyfajta nagyvonalú világcél (nem nehéz a hasonlóságot a szocialista internacionáléval összevetni). A pénz pedig már nem a legfőbb értéket, az üzleti sikert kell, hogy szolgája, hanem a fenntartható fejlődés fennkölt célját. A pénz a célok megvalósításának szerepkörébe szorult vissza. (Újfent a szocializmus ideológiája ismétlődik meg. Akkor a fennkölt cél a szocializmus alapjának lerakása és később a (világ) szocializmus felépítése volt, amihez a pénzt – mintegy - biztosítani kellett. A szocializmusban megtapasztalt embereknek persze már van elképzelése arról, hogy mit jelent, ha a nemes cél érdekében „a pénz nem számít”. Azaz nem számított az agrárgazdaság kizsigerelése, a korábbi elit vagyonának elkobzása, minden pénzforrás és vagyon központosítása (államosítása), ráadásul a szocializmus alapjának lerakásakor a drasztikus életszínvonal csökkenés.

Fordulat a "csak a pénz számít" világeszméből "a pénz nem számít" világeszméhez 

 Míg tehát a Washingtoni doktrína lényegében azt hirdette meg, hogy csak a pénz számít, és erre kell építeni a teljes társadalmi berendezkedést, addig ezt megfordította: a nemes szociális célok az elsődlegesek és ehhez képest „a pénz nem számít”. Hogyan is lehetne ezt jobban alátámasztani, mint azzal, hogy elfogadtak egy világpolitikai célrendszert, és annak pénzügyi kihatásáról az elfogadás során egy szó sem esett. Az új doktrínához ugyanis – csakúgy, mint a szocializmus építéséhez – pénz kell, akkor is, ha azt mondjuk, hogy az nem számít. Ennek megoldása született meg Davosban. A pénzt össze kell szedni, ehhez pedig meg kell keresni, honnan lehet azt megszerezni. Nem durva fizikai módszerekkel, hanem – hatásos szép szavakkal, és ahhoz igazítottan a pénzforrások átáramoltatásával. Erre létrehozták a nagy célt szolgáló, de egyben a magán hasznot is növelő pénzpolitikai doktrínát. Magyarul, az új pénzpolitika elv a világcél szempontjából közhasznúságot hirdet, ami egyben az üzletet is szolgálja. Hát ez sem új találmánya a globalizmusnak: ez régen a terv és a piac egységének doktrínája volt.

A globális "terv" és piac harmóniája - új köntösben 

Ezek után konkrétan is kitérek arra, hogyan látják megvalósíthatónak ezt a kettős rendszert, ami, mint láttuk, USA méretű gazdasági erőforrásokat követel meg. Egy új jelszó szükséges tehát az emberek orientálására: a jelszó pedig az, hogy a megfogalmazásában „halottnak” jellemzett pénzeket célorientált befektetésekbe kell átirányítani. Mellesleg még a profitabilitás törvényét is be kell tartani- a mindenki jól jár látszatával. De mit jelent ez? Először is meg kell értenünk, mit neveznek halott pénznek. Ehhez vissza kell tekintenünk az utóbbi idők világméretű pénzpolitikai váltására: az olcsó pénz politikájára.  Bevezették (a piacról már szó sem volt) a központi bankok szintjén a nulla kamatos, vagy akár mínusz kamatos rendszert. Ennek sok haszonélvezője volt, talán ezért sem tűnt fel, hogy ezzel - a pénz az nem más, mint üzlet – ideológiájára létrehozott pénzügyi alapok üzleti működése és vagyona – nyugdíjvagyon, biztosítási vagyon stb. jelentős károkat szenvedett (gondoljunk csak arra, hogy a nyugdíj megtakarítások pénzügyi értékét a nyugdíj éveire jó néhány százalékos befektetési hozamra számították ki). Ezek a nagy pénzalapok ezek után nem hoztak, hanem inkább vitték a pénzt, vagy legfeljebb stagnáltak. Erre hivatkozva, a nyugdíjalapok, a biztosítási alapok és más megtakarítások pénzét nevezték el a davosi számszaki emberek halott pénznek.

A QE, vagyis a fedezetlen pénz beáramoltatása a pénzrendszerbe valójában az új globális "terv" megvalósítását készíti el

A davosi reformerek az ENSZ jövőlátóival szemben már számoltak, és ezek a számok jöttek ki. 10 trillió dollár halott pénz fekszik az államokat finanszírozó állami kötvényekben, mintegy 7 trillió dollár egyéb olyan kötvény van, amelyek negatív hozammal működnek (nagy eredménye ez a központi bankok pénzmennyiség növelésére irányuló pénzpolitikájának) és 9 trillió dollár van a világon készpénzben. Vagyis a Washingtoni konszenzus előkészítette a Davosi konszenzust, az eladósodott államok finanszírozásával pénzmennyiséget növeltek, majd a válságot követően a nyílt pénznyomtatás rendszere lépett életbe - a világ két nagy központi bankjának erős rásegítésével. A jóléti finanszírozási rendszereket pedig a nemzetállamoktól átirányították magán pénzalapokba, amit  majd – mondván jövedelmezően - az új nagyvonalú célok finanszírozására fordíthatnak.  A készpénzek bevonásának pénzpolitikai trükkjeit e helyütt csak megemlítem, bár ez is súlyos következményekkel jár.  

 Tehát – ha utána gondolunk, láthatóvá válik – hogyan készítették már régóta elő a megvalósítandó „Szép új világot”, a világcentrumokból irányított és pénzügyileg is menedzselt új globalizmus rendszerét.

 

Szólj hozzá!


2019.09.16. 09:18 SZESZEGO

Az Európai Központi Bank új elnöke, Christine Lagarde - miért éppen egy jogász kétgyermekes nőre esett a választás?

A sajtó az Európai Bizottság hét gyermekes női elnökének választásával volt elfoglalva és közben alig kapott visszhangot az, hogy két gyermekes női elnököt jelöltek az EKB élére is, szakítva ezzel egy hagyományosan „férfibarát” bankintézmény vezetéskultúrájával. Mindebből rögvest sejthetjük, hogy nem diadalmenet vár az új elnöknőre, inkább valami olyasmi, amit a kör négyszögesítésének megoldásával írnak le. Hogyan függ össze a kör négyszögesítésének kérdése az euró, a közös európai pénz központi bankjának a problémájával?  Úgy, hogy az új elnöknek meg kell oldania, hogy a közös pénz az euró egyszerre legyen közös, de azért túlzottan mégse legyen az. Szolgálja egyben a dél európai országok pénzügyi érdekeit, de egyúttal a sokkal fejlettebb észak európai országokét is. Az eurót ugyan a leköszönő elnök kimentette egy súlyos válságból, de ennek árát (Mario Draghi: „Megmenti az eurót, akármibe kerül is az”) még nem fizették meg a tagállamok. Így például jelentősen sérült az EKB vezetésének jogi és erkölcsi legitimációja, hiszen a foganatosított úgynevezett nem „szokásos” elnöki intézkedések több esetben meghaladták a felhatalmazás adta jogkörét.

          Az Európai Központi Bank elnöke olyan gazdaságpolitikai szerepkört vont magához, amit korábban mereven elutasított az uniós pénzügyi rendszer „alkotmánya”. Így például az eladósodott országok államkötvényeit fedezetlen banki pénz kibocsátásával vásárolta, hogy ezzel mérsékelje ezen országok kamatterheit. Érthető, ha az EKB jogi „túlterjeszkedése” ellen Németországban alkotmánybírósági eljárást is kezdeményeztek. Ennek a jogi eljárásnak a sajátos ide-oda tologatása és halogatása is jelzi, hogy olyan kérdéseket terjesztettek joghatóságok elé, amely kérdésekre a jog bevett eszközeivel aligha lehet válaszolni. Ugyanis egy politikai felhatalmazás nélküli grémium, az EKB, válságmentésre napok alatt sokszorosát elkölthette annak az összegnek, aminek töredékére hatalmazták csak fel az Európai Unió éves költségvetését?! De lépjünk tovább.

          Egyáltalán érvényben van-e az Európai Unió alapokmányának számító Maastrichti Szerződés? Ha érvényben van, akkor miért nincs érvényben – tehetnénk fel a kérdést, hiszen a közös valuta védelme érdekében elfogadott maximális – GDP arányában 60 százalékos eladósodottságot már régóta nem tartják be jelentős országok. Görögország esetében ez az arány jelenleg 182 százalék, Olaszországban 132, Ciprusban és Belgiumban 102, Franciaországban, az euró övezet domináns országában is 100 százalék! Más megközelítésben ez azt jelenti, hogy míg ezen országok súlyos pénzhiánnyal küzdenek, egyes észak országokba, különösen Németországba „dől a pénz”? Az nyilvánvaló, hogy a jog hagyományos eszközeivel – „adós fizess”, ez a helyzet nem oldható fel.

          Ezen a ponton térünk vissza újra vissza a címben feltett kérdésre. Ha a felvetett kérdések jogi úton aligha oldhatók meg, akkor miért éppen egy jogászra hárítják az EKB elnöki feladatát? A megoldás erre a paradox helyzetre Christine Lagarde pályájaíve. Gazdaág nemzetközi tapasztalata, két éves franciaországi pénzügyminiszteri pályafutása ugyanis arra vall, a szakmaiságnál szélesebb látókörbe is fel tudott emelkedni. Ráadásul a Nemzetközi Valutalap elnöki tisztsége kapcsán hasonló feladat várt rá, mint az EKB elnöki tisztségének vállalásával. Miért?

          Mert vannak helyzetek, amikor igenis hasznára válhat egy vezetőnek, ha nem korlátozzák a szűkebb szakmai toposzok, a beívódott értelmezési módok.

Amikor Lagarde-t a Nemzetközi Valutaalap élére jelölték, éppen úgy, mint jelenleg az EKB esetében – egyre több kritika érte az intézményt. Egyre többen kérdőjelezték meg a Valutaalap merev megszorítás politikáját, ami súlyos társadalmi válságokat okozott több országban. Mondhatnánk, ebben a helyzetben az elnök Christine Lagarde nem úgy viselkedett, mint az inkognitón rajtakapott feleség, aki azt mondta férjének, „szívem, ne a szemednek higgy, hanem nekem”.

          Lagarde pályafutása azt mutatja, hogy – a viccben megfogalmazott intelemmel szemben - mert és tudott a szemének hinni, mert és tudott óvatosan külön véleményt megfogalmazni a görögöknek nyújtott megszorító csomagok túlzó kritériumaival szemben (neki lett igaza a görög kormánnyal tárgyaló „trojka” másik két tagjával, az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank képviselővel szemben). Ebből pedig arra lehet gondolni, hogy Christine Lagarde új posztján is élni fog azzal a bölcsességgel, hogy merni kell megnevezni azt, amit látunk. Jelenleg az egységes euró valójában blokkokra osztotta az Európai Uniót. Méghozzá annak következtében, hogy ugyanaz az euró egyszer túlzottan könnyíti az exportot az északi fejlettebb államok számára (különösen Németország számára), másszor pedig az elmaradottabb déli eurót alkalmazó országoknak az importot tette olcsóbbá a kelleténél, megdrágítva ezzel viszonylagosan a hazai termelést. Vagyis ott könnyített, ahol éppen nehezíteni kellett volna, és fordítva! A fejlettebb országoknak ugyanis – bár fejlettségük okán erre nem lett volna szükségük – túl könnyű lett exportálni. Ebből pedig már az is következett, hogy hozzájuk „dőlt” a pénz, miközben a mesterségesen olcsón importálók egyre nagyobb pénzhiányba kerültek.

          A kör négyszögesítésének kérdése e helyütt újra felvetődik. Ugyanis azt kell látnunk az euró jelenlegi helyzetével kapcsolatban, hogy a kör bezárult, az eladósodott és az eladósodást finanszírozó országok egymás „foglyai” lettek. Ennek következtében, ami korábban növekedési forrás volt (megnövekedett kereslet és bőséges hitelezés), az jelenleg a növekedés béklyójává vált. Ha ezt belátjuk, beláthatjuk azt is, hogy ez a helyzet a jog szűken értelmezett eszközével: „adós fizess”, nem lehet megoldani. A közös valuta víziója nem homályosíthatja el látóterünket a napi valósággal szemben. Mondjuk arra, hogy kimondhassuk, hogy a görög vagy olasz euró nem ugyanaz mint a német vagy a holland euró. Ez a nyitja annak, hogy ezen országok számára a közös euró távlatos erőket mozgósítson.

          Meg kell említenünk, hogy a közös valuta kérdéskörén túl még számos –korszakos kihívással szembesül az európai pénzügyi rendszer. Gondolunk itt például a dollár kulcsvaluta szerepének a meggyengülésére, az USA és Kína között kibontakozó kereskedelmi és mögöttes pénzügyi háborúra, vagyis a világ geopolitikai térképének átrajzolódására. Ezen események kapcsán Európa és a közös valuta geopolitikai helyzete is alakulóban van.

          

Nehéz feladat vár tehát az Európai Központi Bank új elnökére. Nagyon is úgy tűnik, hogy Christine Lagarde tisztában van ennek a feladatnak a súlyával. Ezért reagált többszörös nemmel az első megkeresésre, hogy vállalná-e az elnöki teendőket. Ugyanis azonnal a vállalandó feladat súlyával szembesült. Szükség lesz tehát általánosan elismert különleges vezetői képességére, tárgyalási tapasztalatára és a történelem során a közösségek egyben tartására kialakult női képességekre[1].

 

[1] Ezen írás megjelent a Magyar Nemzet 2019. szeptember 3-ai számában „Miért egy nőre esett a választás” címen

Szólj hozzá!


2019.09.03. 23:41 SZESZEGO

Kriptopénz – a jelen biztonságát ígéri – a jövőre irányultság nélkül ??

Az egyre átláthatatlanabbá váló pénzügyi világgal szemben a kriptopénz nem ígér többet, csak annyit, hogy ezzel a pénzzel a fizetés valóban fizetés lesz. Ez ugyan a mindennapi embernek magától értetődőnek tűnik, a pénz elvarázsolt világában azonban már egyáltalán nem az. A kifizetés hiányával szembesült számtalan hazai vállalkozó a rendszerváltás után, amikor kedvező bírósági döntés ellenére sem juthattak pénzükhöz. Kettős csapás is érte őket ekkor: nem elég, hogy nem jutottak a pénzükhöz, ráadásul követelésük is értéktelenné vált. A fizetés és a követelés (adott esetben pénz iránti követelés) hasonló sorsra jutott. De ez nem mindig van így.

A gazdaság a kapcsolódási pontjait tekintve párkapcsolatokból áll, és minden kapcsolódás – úgy tudjuk - a fizetéssel lezárul. Vajon így van ez?

 Azért tört ki a válság, mert az amerikai óriásbankoknak nem volt pénze ahhoz, hogy fizessenek?

           Vegyünk egy másik példát a követelésekre. A 2008-as válság, ami valójában 2007-ben kezdődött, fizetési válság volt. Ezért is volt kitűnő a bitcoin megjelenésének időzítése, hiszen egy fizetési válságban azt képviselte, hogy bitcoin használata kizárja a fizetési gondokat. Nyilvánvaló, hogy válságban ez a marketing ragyogó volt, a bitcoint szinte kilőtte a piacra A dolog mélyének megértése érdekében nem takaríthatjuk meg, hogy végig gondoljuk, mi is történt a 2008-as nagy pénzügyi válságban (a nemzetközi irodalom sokszor nevezi így a történteket, – nevén nevezve azt, ami történt, és ezzel a dolog súlyát is világosan megjelölve). Az amerikai bankrendszer – a legnagyobb bankokat is beleértve – már 2008 előtt súlyos fizetési gondokkal küzdött. Erről a nagyérdeműt természetesen nem tájékoztatták. Csupán arról lehetett olvasni, hogy a FED, az USA központi bankja a fizetési nehézségekbe jutó bankokat, de vállalatokat is – mondjuk ki, hogy fedezetlen pénzzel – egyre gyakrabban kimentette a bajból, vagyis pénz injekciót adott nekik[1].

          Azt is érzékelte a világ, hogy szaporodtak az elbocsátások, sőt olyan is előfordult, hogy egy nagy cég – pl. a General Motors – az alkalmazottakat választás elé állította, jelezvén, hogy úgy tudja elkerülni az elbocsátásokat, ha az alkalmazottak lemondanak a vállalatnál vezetett nyugdíjkasszájukban összegyűjt követeléseikről (legalább is időlegesen). A válasz nyilvánvaló volt. az időskori megtakarítás viselte a kárát a vállalat fizetési nehézségeinek. Ez esetben is világosan látjuk a fizetés és a követelés közötti különbséget. Az említett alkalmazottak esetében – nem a fizetés esett ki, hanem követeléseik csorbultak. De legalább ilyen fontos, hogy követeléseik, adott esetben a nyugdíjuk iránti követeléseik nem váltak értéktelenné, szemben a korábban vázolt hazai esettel.  

          A bankok helyzetét a válságban még egyre több nehézség sújtotta. Először is, a válság abban jelentkezett, hogy a bankok egymásnak nem, vagy csak nagyon drágán adtak pénzt, de a betétesek erről mit sem tudtak. Lakásra adósságokat továbbra is nagy bizakodással vállaltak, és a bankok elébe is mentek törekvéseiknek: szinte „hajkurásztak” egy-egy újabb hitelfelvevő után. (Greenspan, a FED akkori elnöke világosan fogalmazott a válság kitörése után: nem annyira a hitelt felvevők, mint amennyire a hitelt nyújtó bankok szorgalmazták az újabb és újabb hitelkihelyezést.) Ez a hitelboom egyáltalán nem utalt válságra, aki erre utalt, azt kirekesztette a szakma a terepről. sőt a konjunktúra kiteljesedésére utalt.                                                                                                                                                                                                                                                                                                   A Lehman Brothers megmentésére a FED-nek nem volt pénze, de   annak csődje után már pénz zuhataggal mentette a helyzetet 

           Látni kell, hogy a korábbi válságmenettel szemben egy teljesen új válság szindróma jött létre. Míg korábban a válság az utcára került, hiszen akkor a betételesek pénzükért megrohamozták a bankokat. 2008-ban a válság első rohama nem a betéteseket sújtotta, hanem a bankokat. Az, hogy a bankok már egymásnak sem nyújtottak hitelt, azt jelezte, hogy csak idő kérdése volt, hogy valamiféleképpen a válság kirobbanjon. Robbant is nagyot a világ, amikor a válság „kijelölte” áldozatát. Méghozzá úgy, hogy korábbi eljárásaival szemben a FED a fizetési nehézségbe került Lehman Brotherst nem mentette ki. Az következésképpen csődöt mondott. Innentől kezdve a FED már nem sajnálta a pénzkibocsátást rendszermentésre, Egyetlen nap alatt hallatlan összeggel, 7,7 trillió dollár kibocsátásával mentette a bankokat és egyéb intézményeket (ez az akkori GDP értékének közel fele volt).

 A követelés nagyobb érték lehet, mint maga a fizetés. A követeléseknek jövőértéke van - a fizetésnek „csak” jelen értéke van

           Eddig csak az események felületén látható problémákat jeleztem. Fel kell tennünk a kérdést: mi is történt valójában? E helyütt vissza kell térnünk arra a szempontra, hogy a követeléseknek értéke van, ezért a fizetési műveleteket a követelések „eladásával” is lehet rendezni. A gazdálkodás időbelisége szempontjából ez mit jelent? A követelések a jövőre vonatkoznak, vagyis a jövőnek van értéke (a jövőértéket a konjunktúra felfelé húzza). A követelések elfogadása fizetésre azt jelenti, hogy annak jövőértéke nagyobb lehet a fizetések jelen értékével szemben. A fizetés (megfizetés, kifizetés) értéke ugyanis az, hogy az eladó a jelenben érékéhez jut. Ami még fontos: fizetés esetén az eladó törvényes fizetési eszközhöz jut (ezt azért hangsúlyozzuk, mert a kriptopénz nem törvényes fizetési eszköz).

 A cég legfőbb vagyona a „hitele”, ez a hit teszi követeléseit értékessé

           A követelés tehát hatékony tőkevagyon, szemben a tőkevagyon szempontjából „haszontalan”, vagyis önmagában hasznot nem hozó pénzzel. Ebben a helyzetben a pénz tehát csak átmenetileg fontos, az igazi érték a jól eladható követelés. Akinek pénze van, az a pénzt átmeneti időre el is adja annak, akinek átmeneti időre-pénzre van szüksége. Létrejött ezért a hatvanas években a kiterjedt pénzpiac, a rövid távú pénztöbbletek kereskedése. Hosszabb távon valójában a követelések kereskedelme a forgalom lebonyolításának fő eszköze. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a pénznek a követeléssel szemben óriási előnye, hogy a pénzzel való fizetés biztos, míg a követelés egy bizonytalan vagyon, tehát használata is bizonytalanságokkal terhelt.

          De mi történik akkor, amikor a konjunktúra megtörik és a jövő bizonytalanná válik? Ez esetben a követelések jövőértéke csökken. Ha a recesszió egyes cégeket már komolyabban érint, akkor a követelésének értéke kérdésessé válhat, vagyis csökkenhet. A bizonytalan követeléssel szemben mindenki a pénz után fut (vagyis a tőkére épülő gazdaságban is beáll az a helyzet, amikor futni kell a pénz után, vagyis pénzhiány alakulhat ki). A cégek egyre kevésbé értékelik a követeléseket és egyre inkább pénzt követelnek fizetés fejében. Míg korábban a követelések értékének növelésével a jövő a gazdaság mellé szegődött, recesszióban – mondhatjuk így -  a jövő mintegy elhagyja, magára hagyja a gazdaságot. A gazdálkodók elvesztik jövőtudatukat, csak a jelen az, ami belátható. Ebben a helyzetben robbant be 2008-ban a kriptopénz az emberek látókörébe: azt ígérte, amire akkoriban a legnagyobb szükség volt: a fizetések biztonságát. Amikor a jövő ködössé válik, akkor óriási értéke van egy olyan pénznek, amely a jelenben nyújtja a szolgáltatás biztos ellenértékét. A bizonytalan jövővel szemben a fizetéseket garantáló pénz a bizonyosságot nyújtja.  

          A követelések értékének csökkenésével együtt nem csak a cégek „kintlevőségei” károsulnak, hanem a cég értéke is, és ezzel a legfőbb vagyona is, vagyis a cég „hitele” is (a szó szoros értelmében, de átvitt értelemben is).  Amikor a cég „hitele”, legfőbb vagyona csökken, akkor nehéz jó vevőt találni a vállalat elértéktelenedő papírjaira. A fizetések világa, ami korábban szinte nélkülözte a pénzt, hiszen minden felfelé pörgött, a válság kitörésekor már pénzhiányos állapotba kerül[2].

A jövő a gazdaság mellé szegődik, vagy el is  hagyhatja?      

       A mi szempontunkból a fentiek vonatkozásában most az a legfontosabb, hogy a bankok üzleti világában – de részben a vállalatokéban is – egy teljesen új fizetési eljárás alakult ki. Lényegében a fizetés valamiféleképpen a vagyonukkal történt, konkrét eljárásban a vagyonukra létrehozott értékpapírokkal. Így megvalósítván azt, hogy az egyik üzlettel kifizethették a másik üzletet is, hiszen az új üzlet a cég vagyoni értékébe beszámít. Az üzleti világ „gyakorlati”, vagyis leggyakrabban használt pénze tehát nem a törvényes fizetési eszköz, hanem a különféle vagyoni értékeire létesített (vagyoni értékkel fedezett) értékpapír. 

 Ebből már világosan kitűnik, hogy a fizetés kifejlett pénzrendszerekben egészen mást jelent az üzleti világ számára, mint a mindennapi ember számára. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Magyarországon a második világháború előtt az üzleti fizetési forgalom 90 százalékát, tehát majdnem teljes egészét váltó nevezetű értékpapírral bonyolították le[3]. A váltó tulajdonképpen a kibocsátóval szembeni követelés, amely követeléssel a gazdálkodók egymás közötti forgalmat is lebonyolítottak.) Így a (lényegében kockázatos) befektetések képezik a fedezetet a fizetési kötelezettségeikhez Amíg a konjunktúra felfelé ívelt, az árak és a hozamok emelkedtek, tehát amíg növekedés volt az üzletmenetben, addig – az árnyékbank rendszerek besegítésével – úgy tűnt, nagyon is megy a dolog. Újfent abba ütköztünk, hogy egy – első pillanatra – nagyon is egyszerű ügyből, a fizetésből – már egyre jobban belebonyolódunk a fizetési rendszerek hálózatába. A fizetések menetében a pénzvilág ugyanis a 70-es 80-as évektől kezdve egyre több újítást iktatott be, amelyekről keveset beszélnek. Ilyen újítás volt az árnyékbankok „feltalálása”. Mi is ez?     Amit először le kell szögeznünk, az árnyékbank nem bank. Akkor mi? Ezt nem könnyű kibogozni, de ha megértjük azt a szükségletet, ami létrehozta ezt a „valamit”, akkor már előbbre jutunk kutakodásunkban.

         Az árnyékbankokkal létrejött a fizetések árnyékvilága – ami egy, a bankvilággal szemben leárnyékolt (lefedett) időgép a követelések jövőjével történő kereskedésre

           Valójában az árnyékbankkal kapcsolatban is elmondhatnánk, hogy nomen est omen, azaz a név árulkodik. Az árnyékbankok ugyanis lényegében arra voltak jók, hogy a bankok létrehozhassák a fizetések „árnyékvilágát”. Ez így eléggé rejtélyesnek tűnik, pedig nagyon is valóságos problémák megoldására jött létre ez az intézménynek sem igazán mondható valami. A problémát, aminek megoldására az árnyékbank létrejött, a sokszoros virtuális tőkével működő banki üzemmód keletkeztette. Térjünk vissza a korábban már többször említett jelenségre: a bankok a saját forrásaiknak (saját tőkéjüknek) akár a negyvenszeresére is tudtak üzleteket fenntartani. Erre az első gondolat az kellett volna, hogy legyen, hogy ez nonszensz, ilyen nem lehetséges. Megtörtént, tehát lehetséges. Hogyan? Egy a fizetésekre specializált, mondjuk így, időgéppel. Ez az időgép olyan rendszer, amely képes a nagy tömegű üzleti követeléseket időbeli kódokkal ellátni, időben sorba rendezni, azokat egy lehetséges vevő szempontjai szerint egységekbe csomagolni, és az így létrehozött követelés csomagokat eladásra felkínálni. Ezzel kész egy piac kínálati oldala. A másik oldalon olyan partnereket keres, akiknek pénze van, illetve akik idővel pénzhez jutnak, de a pénzt időlegesen követeléssé szeretnék konvertálni. A kereskedelem tárgya tehát egyfelől az, hogy a jövő értéke szembe állítható a jelen értékével, másfelől az, hogy a felek egy adott helyzetben ellenérdekűek: az egyiknek időlegesen a jövő érték a fontosabb, a másiknak időlegesen a jelen érték a fontosabb. Létrejöhet tehát a időzítések közötti különbségekre épülő kereslet és kínálat. Ez esetben nem kell mást tenni, mint kereskedni a követelések keresletével és kínálatával, vagy más oldalról nézve a pénz keresletével és kínálatával. Ennek a kereskedelemnek nem lehet a piaca a tőzsde, de a bankok sem. Létrejött tehát egy új piactér: amit ugyan bankoknak neveznek, de nem bank és mindmáig jogilag nem definiálható intézmény. A bankokhoz annyiban köthetők, hogy elsősorban a banki követelések megsokszorozására jöttek létre az árnyékbankok nevezetű piacterek – amely piactéren a pénzügyi szabályozás törvényei nem érvényesek, tehát a bankok kiterjeszthetik műveleteiket a banktörvény által definiált határokon kívülre.)

          A bankok és egyéb pénzügyi intézmények szükségleteire az 1970-es években megszerveződött tehát egy sajátos piactér (a követelések és a  pénz rövid távú keresletére és kínálatára). 

 Kereskedni a jövővel: a kör négyszögesítése

           Itt térek vissza a korábban már hangsúlyozott összefüggésre, arra, hogy többnyire a követeléseknek is van értéke. Ha valaminek van értéke, akkor az el is adható, vagy fedezetként felhasználható. Akinek üzlete van, annak követelése van, A bankok tehát eladják követeléseik egy jelentős hányadát az árnyékbankoknak, azok pedig mondjuk nyugdíjintézményeknek, amelyek a pénzből befektetni kívánják Ez úton tehát a bankrendszer az eredeti fizetési forgalomhoz képest sokszoros fizetési forgalmat tudnak lebonyolítani. Akármilyen furcsa, a bankoknak nincs pénzük, mert – egy kis átfordítással – nem pénzzel vásárolnak, hanem követeléseikkel (azokra szóló értékpapírokkal). Az üzlet pénze tehát (ami a forgalom nagyját illeti) értékpapír. Azok súlya jelentős mértékben meghaladja a pénz súlyát az üzleti világ fizetési forgalmában.

 A kisember pénzzel vásárol – a nagyember a követelései „időgépével”

          Ha újra átgondoljuk a fentiekben történteket, akkor egy kis túlzással azt is mondhatjuk: a kisember csak pénzzel vásárolhat, a bankok – paradox módon - a vagyonukba vetett „hittel” vásárolhatnak. Ez a hit veszíti el „korlátját” jó, vagy jónak tűnő üzletmenetben. Vagyis egy kis túlzással fogalmazva azt láthatjuk, hogy a „szegény” embernek kell mindig pénzzel rendelkezi, hogy vásárolhasson,, a bankok, újra túlzással élve, de a folyamat lényegét mégis jelezve - a vagyonukba vetett „hittel” vásárolnak. Így történhet meg, hogy az árnyékbankok műveleteivel a bankok saját forrásaikat többszörös értékben meg tudják forgatni. Az árnyékbankrendszer – sokáig úgy tűnt – megoldotta a kör négyszögesítését: a pénz nagymértékű mellőzését a fizetéseikben.

          Ahogyan azonban a négyszögből nem lehet kört csinálni, ugyanúgy vált a fenti árnyék fizetési rendszer önmaga csapdájává. Mi az, amit a követelésekkel történő fizetés nem old meg? A rendszer magas kockázatát. A követelések értéke ugyanis nem biztos (a pénzzel szemben tehát ez óriási hátránya a követelésekkel történő fizetéseknél). A jövővel való kereskedés növelte a rendszer sérülékenységét. A jövő nem tehető biztossá, különösen akkor, ha a jövővel való kereskedés profitérdekek mentén történik. Míg korábban a pénz mennyiségét a forgalomban minden eszközzel csökkentették, a pénzzel szemben a leszorító hatás érvényesül, addig recesszióban ez visszájára fordul, a gazdaság elkezde magához szívni a korábban nem kívánatos pénzt.Míg korábban mindenki inkább kínálta a pénzt, a recessziótól való félelem erősödésekor mindenki inkább keresi a pénzt, vagyis pénzhiány alakul ki. Ez a jelenség vált már súlyossá 2007-ben, amikor a bankok már nem hiteleztek egymásnak, és az árnyék bankrendszer pénzcsatornái is beszűkültek.  Bekövetkezhet az, hogy a bankoknak fizetési nehézségei támadnak – mert a pénz piacának átfordulása miatt mindenki inkább a pénzhez ragaszkodik. Míg konjunktúrában a bankok a vagyonukba vetett hittel is tudtak fizetni, válságban ez már nem működik. A válság lényege az, hogy az üzleti élet iránti hit, a befektetésekbe vetett hit elvész. Hogyan is lehetne ekkor „hittel” fizetni, ha a válság éppen a hitet rendíti meg! A hit tehát pénzzé váltható, de  - az olcsó pénz politikájának kudarca mutatja – a pénz nem váltható hitté.

              Kriptopénz  - a technika – és nem a hatalmi pozíció – hitelesíti a hitelesítőket

 E ponton csatolunk vissza a kriptopénzhez. A fizetések megszorult világában jelent meg a kriptopénz, amely azt kívánta nyújtani, amire a válságban a legnagyobb szükség volt: a fizetésre szolgáló pénz biztonságát. A kriptopénz a pénzügyi válságban azt ígérte, ami akkor a legnagyobb hiány volt: a pénz biztonságát. A kripto rendszer ugyanis szinte a készfizetések biztonságát kínálja. Megkerüli a bankokat és egyéb pénzintézményeket, feleslegessé teszi a fizetések árnyékbank rendszerét, hiszen ha minden fizetés lezajlik a felek között az ügylettel egyidőben, akkor nincs többé szükség a fizetéseket (követeléseket és a pénz keresletét, kínálatát) időzítő időgépre. A kriptopénz olyan technikát alakít ki, amelyben a fizetések úgy működnek, mintha mindenki készpénzzel fizetne. A fizess és mehetsz mintájára szervezett rendszerben az eladó biztonságban van, mert az eladás és pénzhez jutás egy műveletben megy végbe. A vevő oldaláról ez azt jelenti, hogy a vásárlás nem bonyolódhat le fizetés (megfizetés, a fizetés befejezése) nélkül.

          A kriptopénz tehát – a banki technikákat megkerülve –nem kerül közvetítőkhöz, és közvetítő intézményekhez. Továbbá a kriptopénz a fizetések banki rendszerével szemben nem központosítja a fizetési rendszert. Esetükben a fizetési információ nem „központokban” sűrűsödik, hanem elterjed, méghozzá a hálózatok sokunk által már művelt technikájával, mondjuk facebook technikával. A fizetések menete követhető a hálón bárkitől, aki belép a kriptopénz hálójába. A kriptopénz ekképpen egy, a fizetésekről szóló információs hálót hoz létre, amely – és ez is a kriptopénz sajátja - bárki által megtekinthető. Természetesen a bárkik ez esetben csak olyasvalakik lehetnek, akik rendelkeznek egy olyan számítástechnikai kapacitással, amely képes is követni a fizetési információk tömegét, azok fizetési láncolatokba való szerveződését. Ebből az is következik, hogy ilyen apparátussal és tudással erre a feladatra felkészülő „informatikai szakik” alkalmasak óriási számítógép apparátussal megtámogatva. Erre a szakmára ráállhatnak emberek, és rá is állnak, egyszerre többen is. Ők lesznek – önkéntes munkában, de siker esetén nem kevés fizetéségért – akik a technika tudásbázisát felhéasználva – képesek hitelesíteni a vevőt, mint fizetőképes partnert. Ha az IT szakik egymástól függetlenül olyan jelzést küldenek a rendszerbe, hogy a fizetésre kötelezett fizetőképes, akkor az üzlet lebonyolódhat. Ők a rendszer – szakmai szlengnyelven – bányászai, tulajdonképpen adatbányászai, a vevő fizetőképességét bányásszák ki a globális fizetési hálózatban tárolt adatokból.  

          A kriptorendszer sajátja tehát, hogy nyílt hálózati technikával működik, ezért a hitelesítés útja is nyílt lehet.

           Ez a rendszer szakít a manapság kérdésessé vált monopolizált és profitérdekeknek alárendelt hitelesítés rendszerével. A 2008-as válság éppen azt a kérdést vetette fel, hogy egyáltalán hitelesek-e a hitelesítők? Hogyan lehetséges, hogy a válságban bedőlt Lehman Brothers-t egy évvel korábban még a legjobb besorolással minősítették?  Erre a kihívásra is frappáns választ ígér a kriptopénz rendszer. Abban nincsenek hitelesítésre felkent bürokratikus intézmények, hiszen bárki vállalkozhat adatbányászatra, azaz egy adott fizetési megbízás ügyében a vevő fizetőképességének kikutatására. Bányászatra – a dolog természeténél fogva – többen is vállalkoznak. Ha pedig többen azonos információt küldenek a vevő fizetőképességéről, akkor az információ már hitelesnek számít. Annak ugyanis gyakorlatilag nincs valószínűsége, hogy az adatbányászok egymással egyeztessék eredményeiket. Ebben a rendszerben többen, ráadásul egymástól függetlenül, hitelesítik a fizetőt, és így az összejátszás lehetősége gyakorlatilag kizárt. Ezzel vessük egybe a mai rendszert, amelyben néhány világméretű hitelesítő intézmény – szilárd monopolhelyzetben – minősítheti például az adósokat.

            Mindebből az is látható, hogy kriptopénz esetén a fizetések biztonsága feltételezi a magas szintű és drága információs technológiát. Adott esetben azt, hogy a kriptopénz rendszer úgy viselkedik, mint egyfajta mesterséges intelligencia. Saját programozott útját követi és kívülről már nem lehet a rendszerbe belenyúlni, az adatokat átírni, módosítani. A fizetések a múltba tehát biztonságosan visszakövethetők. Ez ad lehetőséget arra, hogy azok, akik a fizetési szándékok realitását „kibányásszák”, a fizető fizetési láncolatairól valóságos információt kapnak. Visszamenőleg ugyanis a fizetési események könyvelése nem másítható meg.

          A kriptopénz rendszer lényege, hogy magát a fizetési műveletet leválasztja a pénzközvetítő bankokról, mintegy kiszervezi tőlük ezt a funkciót. Ez a leválasztás nem akadályozza a gazdálkodókat innovatív számvitelükben.

       A kriptopénz: a fizetéseknek csak „időszalaga” van, nincs történelmi meghatározottságuk

  Összegezve az eddigieket: a kriptopénz egy fizetési információs hálórendszert tart fenn, amelyben követhetőek a fizetések áramlatai. Fontos sajátja, hogy a fizetések csak párkapcsolatban végzi, megszünteti a fizetések közötti összefonódásokat. A fizetési hálózat tehát mindig kettős kapcsolatokból tevődik össze, a fizetések háló a sok fizetési kapcsolatból szövődik, fizetési központok nem léteznek. Mivel ez a rendszer minden fizetést párokként elintéz, nem jön létre a fizetők kölcsönös egymástól való függése. Így nem fordulhat elő, hogy a fizetések láncolatán egy fél fizetési zavara tovagyűrűzik. A gazdaság, a fizetéseket tekintve egymástól elkülönített párkapcsolatokból áll, a kapcsolódás a külvilághoz a fizetéssel lezárul. Vagyis a fizetési kapcsolatok legalább olyan gyorsan meg is szűnnek, mint ahogy keletkeznek. Ami marad, mint információ, csupán az, hogy fizetések történtek, üzletek zárultak. A történésekről szóló információnak csak időinformációja van, illetve egy titkosítással megoldott az információnak a cégekhez való kötése. A cégről, de a korszakról semalakul ki céginformáció.

          Egészen más szemléletet követ a mai banki fizetési információ. A bankszerű fizetési rendszerben az információk nem csupán a fizetések megtörténtét tartalmazták, hanem annál sokkal többet. A követelés értéke ugyanis a cégek történetével együtt mozgott, a cég hiteles múltját és jövőjét konvertálta át arra, hogy a követelés nem csupán jogi helyzetet rögzítő papír, hanem értéket hordozó papír lehet. Maga a papír lesz értékpapírrá, értéket tartalmazó papírrá. A követelések értéke tehát nem szorítható párkapcsolati értékre, azt a cég hitelesítése kanonizálással, együttes formálással történik. Egy meghatározott közegben, amelyben fontos szerepe van a tágabb történelmi helyzeteknek.

          Míg tehát kriptopénz esetében a fizetésnek időpontja van, de annak történelméről keveset mutat, addig a mai pénzrendszerekben a fizetések történeti menete nagy jelentőségre tesz szert. Tehát minden fizetéshez – feltártan vagy feltáratlanul - fontos történeti közeg is társul. A követelések elfogadásánál például nyilvánvaló volt, hogy az elfogadó számára fontos volt a cég története, kanonizált „hitele”. Makrogazdasági szempontból pedig a mindenkori konjunktúra pozitív vagy éppenséggel negatív irányú alakulása is befolyásolta a követelések értékelését, elfogadását, keresletét. A történelmi körülmény legalább olyan fontos tényezője a fizetések lebonyolítási módjának, mint a fizetéseknek egy időszalagon való elhelyezése és szükség szerint egy anonim céghez való köthetősége.

          Következtetéseimet pedig valójában egyetlen jelenségre koncentrálva bontottam ki: mégpedig arra a jelenségre, hogy a követelések (aminek jövő dimenziója erős) és a fizetések között a gazdaságnak jelentős játéktere van. A követelés – ha a jövő a gazdaság mellé szegődik - a jövőbe vetett hitet testesíti meg. A jövőbe vetett hit (várakozás) maga is a kereskedelem tárgyává alakulhatott. A fizetési rendszer ebben az esetben a jövőre vonatkozó várakozásokkal kapcsolatos kereskedelmet is közvetíti. A kereskedelem ez esetben a követelésben rejlő jövő értékét konvertálja a jelenbe, illetve ennek ellentételeként a jelen pénzét konvertálja a jövőbeli értéket hordozó pénzzé.  A jövő felé irányultság negatív következménnyel is járhat. A jövő cserbe hagyhatja a gazdaságot, a pénzt a jelen foglyává teheti, ha elveszíti a jövőjét. Ez történik manapság, amikor a központi bankok hiába öntik a pénzt a gazdaságba, az mintegy tehetetlenül ül a pénzen. (Japánban jelenleg a vállalatok 4,8 trillió dollár értékű pénzen „csücsülnek”, mert a pénz a jövőjét veszítette el. )

 A kriptopénz ezzel szemben a követelést egyenlővé teszi a fizetéssel. Úgy is mondhatjuk, hogy a jövő nem szegődik a kriptopénz mellé, de ennek megfelelően cserben sem hagyhatja azt[4]. A kérdésünk ezek után az, hogy ha a kriptopénznek (mint fizetési eszköznek) az örökös, a mindenkor jelen a sajátja, hová lesz a jövő, a gazdálkodás jövő értéke? A társadalomnak egy másik dimenziójába tevődik át a jövőérték?

 

 [1] (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ez a művelet – ha írtak volna róla a világnak ezen a térfelén, nagy vihart kavarhatott volna. A belső érték nélküli pénz „teremtésének” a joga azzal vált elfogadhatóvá az inflációs félelmeket hangoztatókkal szemben, hogy a pénzelméleti dogmatika szerint a központi bank a teremtett pénzéből nem juttathat „ingyen” forrást a gazdasági szereplőknek.)

 

[2] Kornai János szocializmusra vonatkozó hiányelmélete kizárja, hogy a kapitalizmusban is rendszer sajátosság lehet a hiány. De ez utóbbiban az áruhiánnyal szemben a válságban kialakuló pénzhiány – vagyis az áru általános formája – a jellemző.

[3] A váltóforgalom nagyságára vonatkozó  adat Szathmáry Géza váltójogásztól és banki szakembertől származik.

[4] (Az időnek a kriptopénz szempontjából csak akkor van értéke, amikor maga a kriptopénz válik kereskedelem tárgyává: amikor befektetési eszközként mondjuk felértékelődik, de elemzésem nem a befektetésekre szolgáló kriptopénzzel, hanem a fizetéseket lebonyolító kriptopénzzel foglalkozott )

 

Szólj hozzá!


2019.08.25. 17:53 SZESZEGO

Kriptopénz - a pénz "trónusán" az embernél tökéletesebb technika?

Óriási érdeklődés övezte a kriptopénzek megjelenését 2009-ben. Már az időzítés is telitalálat volt. Még benne volt a világ a 2008-as pénzügyi válság mély örvényében, amikor egy új. sokat ígérő pénzszerű valami jelent meg a horizonton, a bitcoin nevezetű kriptopénz! Az elnevezés is döbbenetet kiváltó volt: ha már eléggé titkos a mindennapi embernek a pénz útja, ez a pénz legalább hirdeti magáról, hogy maga a megfejthetetlen titok. Titkos a feltalálója, titkos a működésének módja és leginkább ismeretlen az, milyen szándék, milyen indíttatás hozott létre egy meglehetősen költségesen vállalható technikai újítást a pénzvilágban. Bár pénznek neveztetett az, ami rejtett rendszerben a pénzpiacra került, még aligha tudjuk megmondani, hogy mi is az a valami, amit bitcoinnak vagy általánosabb megnevezéssel, kriptopénznek neveznek.

          Egy biztos, hogy a kriptopénz bevezetése igazolta a régi latin közmondást, nomen est omen: a név árulkodó! A szóban forgó név arról árulkodik, hogy a leginkább ismert bitcoin elektronikus pénzként kíván működni, hiszen „bites” pénz. De nem úgy bites pénz a bitcoin, ahogy elsőre gondolnánk. Hiszen „bites” pénzzel a mindennapjainkban már sokszor találkozunk, amikor pénzügyi műveleteinkben a digitális eszközöket használjuk. Az a várakozás ugyanis, ami a bitcoin bevezetését övezte, ennél a „bitesítésnél” sokkal többről árulkodik. Arról, hogy a 2008-as pénzválság utáni „rosszkedvünk telében” valami biztató jelent meg. Mi történhetett, ami egy ilyen furcsán, váratlanul keletkező reményt táplálhat?  Ilyenkor sokszor a magyarázat a múlt feldolgozatlansága.

          Bár a „politikailag korrekt” beszédben megengedhetetlen, de mondjuk ki (a kriptopénz megjelenése erre kényszerít is): a világháborúk eseményeinek kényszerei által is kialakult, kezdetben „aranydollár-ra” épülő kulcsvaluta rendszer került válságba. Létrejött a 70-es években a korábban elképzelhetetlennek tűnő belső érték nélküli – állami törvényekkel deklarált – pénzrendszer, melynek globális bázispénze a dollár. Úgy tűnt sokáig, hogy a pénz arany fedezeténél sokkalta jobb fedezet a dollár, mint bázispénz, hiszen a világ majd összes pénze végső soron a dollárral fedezete magát. Ez pedig még tovább erősítette a dollárt, mert olaj valutaként és fedezeti pénzként egyaránt kitűntetett szerepe alakult ki. Az aranyat tehát egyezményesen – a mindenkori világhatalmi pozícióknak megfelelően – megfosztották pénz fedezetként való használatától, következésképpen a központi bankok aranykészleteiket jelentősen csökkentették.  A dollár, mint bázispénzhez fontos nemzetközi intézmények tartoztak (Nemzetközi Valuta Alap, Világbank, központi bankok feletti ellenőrzéssel rendelkező Nemzetközi Fizetések Bankja stb.). Az intézményeken túl számtalan nemzetközi koordináció garantálta a rendszer biztonságát, amit megfegyelmező intézményekkel is megerősítettek. A belső érték nélküli pénz esetében a rendszer felállásakor a legfőbb veszély az infláció elharapózása volt.           Az így felállt pénzrendszer iránti bizalom a 2008-as válsággal és utórengéseivel jelentősen lecsökkent. Az aranyfedezet nélküli pénzek fedezeti rendszerei (dollár mint biztos bázis valuta, olajdollár ereje, az USA hegemóniája) vesztették el korábbi erős hitelességüket. Mindenki tudja, hogy a központi bankok már újra növelik tartalékaikat aranyban, már nem tűnik elég biztonságosnak a dollár, mint végső fedezet. Már nem okvetlenül igaz, hogy a dollár  jobb, mint az arany, és az aranydollárt követő olajdollár hegemóniáját már több ponton kikezdték egyes renitens államok. (például azzal, hogy bejelentették azt a szándékot, hogy az olajat nem dollárban, hanem euróban forgalmazzák). Ráadásul a belső érték nélküli pénz biztosítéka, a pénzügyi szabályozás hitesessége is számos ponton csorbult. Például amíg a szabályozás meglehetősen szigorú volt a mindennapi ember életét érintő pénzforgalom tekintetében (és a felzárkózni kívánókkal szemben), addig hihetetlen lazaságot mutatott fel a pénzfelhasználások úgynevezett befektetési módozataiban. Így például a 2008-as válságban került napvilágra, hogy ugyanazt a pénz akár 40-szeresen is fel lehetett használni a haszon növelése érdekében, és ennek a központi banki szabályozás nem állta útját. Továbbá erősen elmosódott a határ a fizetési eszköz pénz (a biztos fizető eszköz pénz), és a bizonytalanságot hordozó a hitel és a befektetési pénz között (ez történt a deviza hitelek esetében is). A pénz fedezeti rendszerében is erős hiányosságok jelentkeztek, amikor kritikussá vált, hogy az egyik hitel fedezte a másikat. A biztonsági tartalékok is egyre inkább hitelből épültek fel, az eladósodott országoknak ez azt jelentette, hogy lényegében azoktól kellett hitelt kérelmezniük, akikkel szemben el vannak adósodva.

          Mindennek következtében a befektetés szó is átértelmeződött: míg korábban az volt a befektető, aki a pénzt sokáig tartotta (megtakarította), utóbb a befektetés egyenlővé vált azzal, hogy a pénzt nem hagyták valós „befektetésekben” nyugodni, hanem szinte naponként, havonként, vagy legkésőbb negyedévenként kellett hozni hasznot vele. Ahogy a szleng mondja: a fedezet nélküli és belső érték nélküli pénzrendszer „túltolta a biciklit”. Bár a köztudatba nem került, de a közhangulatot befolyásolja valamilyen úton az is, hogy míg a válság után a „rossz sorsú” országokkal szemben a pénzügyi szigort minden könnyítés nélkül alkalmazták, addig mondjuk, az USA-ban a FED 2008-ban egyetlen napon 7,7 trillió dollárt nyújtott a bankrendszer megmentésére (ez az USA éves GDP-jének közel fele). Ahogy erről a közmondás is szól: „Ami szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek.”

                    Az utóbbi időben a pénzvilágban nem mindennapi események sorozata történt, méghozzá, mint láttuk egy példánkban is, csillagászati összegeket bevetésére került sor – aminek jogi háttere is meglehetősen vitatható. Mindez azt mutatja, hogy ami történt és történik: az a belső érték nélküli pénzrendszer megmentése. A 2008-as válságot a rendszer túlélte ezekkel az erőfeszítésekkel, de az alkalmazott gyógymódok maguk váltak a bajok okaivá. A mentés sikeres volt, a beteg túlélte a rohamot, de a pénzrendszer többé már nem az, ami korábban volt. Ennek nyilvánvaló következménye: a rendszer iránti bizalom jelentős meggyengülése. Bizalom nélkül pedig semmilyen pénz nem tud hatékonyan működni. Az, hogy jelenleg ez a helyzet, látható abból, hogy már az is előfordul (pl. Japánban), hogy akár már fizetnek is cégeknek azért, hogy vegyenek fel hitelt befektetésre. Míg tehát korábban a belső érték nélküli pénzzel az infláció veszélye kötődött össze – jelenleg ennek az ellenkezője a baj, a pénz ódzkodik a befektetésektől, vagyis az inflációval szemben a recesszió világával szemben lépnek fel a központi bankok, próbálván noszogatni a befektetéseket úgy, hogy eszméletlenül olcsón és könnyen lehet pénzhez jutniuk. .

 A technika – az új pénz „aranyfedezete”?

           A 2008-as válság tehát pénztörténelmi fordulópontot jelent. A pénz értékét a hozama már nem képes igazolni a széles közönségnek, hiszen a korábbiakhoz képest már megfordult a helyzet. Korábban a pénz azáltal mutatkozott értékesnek, hogy nap mint nap hozamot ígért Jelenleg már szinte fizetni kell azért, hogy a pénzünket a bankok „befogadják”. Miért? Mert már amúgy is túl sok pénz hever a rendszerben. A központi bankok – a gazdaság élénkítése céljából olcsó, közel ingyen pénzkibocsátást valósítottak meg szemben a válság előtt egyre dráguló hitelekkel. Ami akkor nem volt képes lehűteni a túlfutó pénzbefektetéseket, most annak ellentéte, az olcsó pénz pedig nem tudja a gazdasági kedvet felmelegíteni. Az a paradox helyzet jött létre, hogy az olcsó pénz sem találja az útját a gazdaságba, és a „könnyű” pénz éppen a már amúgy is aránytalanul gazdag világot emelte még feljebb. 

           Ebben a helyzetben kapott a széles közönség a kriptopénz meghirdetőitől egy számukra fontos üzenetet: az ő pénzük fedezettel rendelkezik és stabil lesz. Ugyan fedezete nem az aranyra, olajra vagy másra történő átválthatóságában van, hanem valami egészen másban. A pénz iránti bizalmat már végképp nem a pénz rangjára emelt tárgyi biztosíték táplálja, mint amilyen biztosíték volt korábban  az arany, hanem valami egészen más. A pénz trónusára a kriptopénz az „embernél tökéletesebb technikát” emeli, és a technika iránti feltétlen tiszteletet és bizalmat. Leegyszerűsítve úgy mutatják be, hogy ez a pénz nem ember (politikai szerepben) teremtménye, hanem az ember beavatkozásától függetleníthető technika teremtménye. A „tiszta” technika biztosítja, hogy a kriptopénzt  kívülről nem lehet manipulálni. Az értéke tehát az információs technológiájában rejlik, ez az, ami ezen túl aranyat ér.  Az arannyal szemben a technikába vetett hit a kriptopénz alapja.   

           A kriptopénz tehát már nevével üzenetet küldött: értéke nem függ a bankoktól, a központi banki szabályozástól és az államoktól sem. Azt üzeni, hogy „a király meztelen”. Míg a politikailag korrekt gondolkodás fel sem meri vetni a kérdést, hogy hitelesek-e a ma működtetett pénzrendszer hitelesítői, addig a kriptopénz imázsa szemérmetlen módon üzeni azt, hogy nem hitelesek. Erre alapozva képes híveket toborozni, akiknek megemészthetetlen, hogy a pénzbőségben nő a szegénység és az időskori megélhetéssel szembeni bizonytalanság.

           Másik fontos ígérete a kriptopénznek, hogy olyan elszámolási rendszert valósít meg, ami kizárja azt, hogy elmosódhassanak a határok a korábban említettek között: vagyis az elszámoló pénz, a hitelezés és a befektetések között. Szigorúan karbantartott elszámolási pénzrendszert ígér, azt hogy a fizetési megbízás gyors és végleges fizetéssel zárul. A rendszerből kizárják a fizetési rendszer kockázatát, amely kockázattal a válság során sokan drámai módon szembesültek. Minden fizetés végleges és lezárt, megszűnteti a fizetések bonyolult láncolatát, így a fizetések egymástól való függőségeit.

           Harmadik fontos üzenete a kriptopénznek, hogy megbontja a bankrendszer monopóliumát a pénzforgalom lebonyolításában. Ez azért különösen érdekes a mindennapi ember számára, mert a bankok – különösen hazánkban – a pénzforgalomhoz meglehetősen magas költségeket számolnak el, nagy mértékben éppen a monopolhelyzetükre építve.

           Ennyi szép ígéret után – érthető -, hogy nagy a várakozás és az elfogadási motiváció – a kriptopénzek iránt. Mindebből pedig kiolvasható, hogy a központi bankok és a pénzrendszer biztonságos működéséért felelős államok korábban ismeretlen kihívások előtt állnak. A bankoknak – a fizetések koncentrációjával is alátámasztott különleges monopolhelyzete megnyirbálható. Az elszámoló rendszerektől a bankrendszerek szétválaszthatók. Ezen a vonalon Kína fantasztikus módon kilőtt. Megvalósította, hogy még az utcai árusok is, miközben áruikat akár a földről kínálják, játszi könnyedséggel használják az elektronikus pénzt.  A kriptopénzek okozta kihívást erősíti a Kína-USA ellentét, a jüan gyors térhódítása és dollárral, a mai bázispénzzel szembeni beállítódása.

          Azt azonban látnunk kell, hogy a ma már elindított úgynevezett kriptopénzek valójában nem pénzek. A kínai példa arra utal, hogy az elektronikának óriási szerepe lesz a pénzrendszer átalakulásában. Valójában Kínában a pénz a yüan, és az elszámolási rendszert szervezték ki önálló intézményekbe. Ennél még nagyobb súllyal esik a latba, hogy a facebook meghirdette, hogy kriptopénzt hoz létre, Az tehát világos, hogy ebben a helyzetben a központi bankokra, és a belső érték nélküli pénz törvényi fedezetét nyújtó államokra különleges feladatok várnak az elkövetkező időben. Erre utal az Európai Központi Bank új elnökének, Christine Lagarde-nak is jó néhány nyilatkozata.

           Kérdés ezek után, mit nyújthat a kriptopénz és mit nem? Milyen funkciókból kívánja létét táplálni, és milyen funkciók kerülnek háttérbe? Egyáltalán: pénz lehet-e a kriptopénz? Az összefüggések továbbvitele előtt mindenekelőtt tisztázni kell, hogy az eddigiekben meghirdetett úgynevezett kriptopénzek nem pénzek. Még nem képesek forgalom lebonyolítására, sokkal inkább spekulációs befektetési eszközök, amelyet sajátos módon a működő pénzrendszer iránti bizalom hiánya is táplál. Tehát blogom több kérdést vetett fel, mint amennyit megoldott. Ez azért van így, mert pénz dolgában csak sorról sorra lehet haladni.

 

Szólj hozzá!


2017.02.02. 17:26 SZESZEGO

A pókpénz hálójában. 1.

 

Szegő Szilvia

 

„Belépő” a Kultúragazdasági Szakosztály kibővített elnökségi ülésére

 

Üzenet „A PÓKPÉNZ hálójából”

 

Javaslat hangyafinanszírozásra, hangyakötvényekkel: ami pénzhelyettesítőként működne

 

A kölcsönösségre és viszonosságra épülő társadalom életképes társadalom, mégis erősen visszaszorulóban van. Hazánkban még feltámasztható, mint ahogyan a megmentett 100 mangalicából is válhatott világsiker.

 

Hogyan?  Például úgy, hogy éljünk azzal, hogy a pénz is – bár látszatra a kötöttségektől mentes társadalmat hozta létre, maga is a viszonossági kapcsolatok rendjét és kötelezettségét tartja fenn. Egészen másfajtát, mint az ajándék, vagy a családi, baráti, szomszédsági, nemzeti kapcsolatok. Ajándékot elfogadni, szülőktől fogantatni és felnevelkedni vagy a szomszéd segítségével élni: tulajdonképpen mind-mint tartozást is jelent egyben. Mert illik azokat viszonozni. Egyoldalúan egyik kapcsolat sem működhetne tartósan. A pénz – látszatra – azonnali ellenszolgáltatás. Valójában csupán egy szolgáltatásért kapott elismervény. Ilyet ajándék vagy családi-baráti segítség, szolgáltatás esetében nem  töltünk ki. Nem azért, mert ezek ellenszolgáltatás nélkül történnek, hanem azért, mert az ellenszolgáltatásnak társadalmi rendje van. Azt nem a papír rögzíti, hanem a rendi viszony, annak értékrendszere és erkölcse. Az ajándék és a baráti barkácsmunka így „rendi” szolgáltatás. De ha a pénzkapcsolatok rendjébe mélyebben betekintünk, valójában az is „rendi” szolgáltatás. Amikor egy szolgáltatásért nem ellenszolgáltatást, hanem pénzt kapunk, akkor egy papírt kapunk különleges szimbólumokkal. A pénz „csupán” elismervény, a mai világ szóhasználatával élve: teljesítés igazolás, és nem ellenszolgáltatás. De ez nem személyes teljesítésigazolás, nem Kis Csaba igazolása arról, hogy Nagy Gábor neki szolgáltatást nyújtott. Kis Csaba igazolása ennél sokkal több: a „rendnek” szóló igazolás arról, hogy a rend annak fejében és mértékében ellenszolgáltatás nyújtására kötelezett Nagy Gábornak. Ebből következik, hogy a pénz azt jelenti, hogy a rendi társadalom tagjaként számíthatok ellenszolgáltatásra. De már nem úgy, mint a családi, baráti ellenszolgáltatásnál. Egy másfajta rend ez, olyan, amelyben a tartozásokat és követeléseket papírokkal rögzítjük, és egymás felé elcserélgetjük, minden egyes alkalommal elszámolással. A viszonosság – ha sérül -, azt adósságnak vagy tartozásnak nevezik. Természetesen a mérésnek és az elszámolásnak e rendszerben óriási szerepe van.

A pénzkapcsolatok rendje szolgáltatja azt, hogy a szolgáltatással szemben az ellenszolgáltatás nyitva marad. Nem tudni, hogy a pénzért ki, mit, mennyiért fog adni, ez a jövőbeli mérési szabályok kérdése. Mondhatnánk: úgy mint az ajándéknál, vagy a baráti segítségnél, vagy a családi munkáknál: egyiknél sincs rögzítve az ellenszolgáltatás. De míg az előbbiekhez nem kötődik jogszolgáltatás, a pénznél már óriási szerepe van a jognak, a jogszolgáltatásnak. De az is tartalmaz bizonytalanságokat. Minél hamarabb vásároljuk le a pénzt, annál kevesebb a bizonytalanság az ellenszolgáltatással kapcsolatban. Minél tovább megtakarítjuk a pénzt, annál bizonytalanabb az, hogy mi is mekkora követelést jelent az.

Mindez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy nem attól kell vásárolnunk, akinek eladunk. Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy egy-egy csereaktus soha nem zárul le. A tartozások és követelések hálója jön létre a pénz segítségével. A pénz tehát egy olyan hálózati gazdaságot köt páronként össze úgy, hogy a követeléseket és tartozásokat sorra számon tartja, állandóan nyit követelést, amikor pénzzel fizetnek, és azzal szemben állandóan le is zár követeléseket, amikor a pénzzel szemben az ellenszolgáltatás megtörténik. Ez egy folytonossá váló egyszeri aktusok rendszere, a folytonosságot az tartja fenn, hogy ami az egyik fél számára egy csereaktus lezárása – a pénz elköltésekor – az a másik fél számára egy csereaktus nyitása: mert „csak” elismervényt, teljesítés igazolást kap.  és a tényleges ellenszolgáltatás során ki is egyenlíti, de újfent úgy, hogy közben újabb követelések.  

A pénzpapír forma azt jelenti, hogy a szóban forgó pénzgazdaság: mondjuk a forint gazdaság alanyai rendi szolgáltatást nyújtanak, azzal szemben rendi elismervényt, teljesítésigazolást kapnak, amivel szemben rendi ellenszolgáltatást nyújt. Akkor és az fogja az ellenszolgáltatást nyújtani, akinek a pénzpapírt – mint rendi szolgáltatásom megtörténtét - felmutatom.

 

  A pénz esetében ezt tesszük: elismerjük a nekünk nyújtott szolgáltatást, de azt, hogy ki, mikor és mivel fogja az ellenszolgáltatást nyújtani: azt egy közösségi rendszerre utaljuk át. Mondhatnánk úgy is, hogy az ellenszolgáltatást nyitva hagyja: nyitott, hogy kitől, mikor, és mit fog kapni a pénzt elfogadó ellenszolgáltatásként, akkor amikor a pénzt, mint elismert szolgáltatást mások elfogadják. Az ellenszolgáltatást, a viszonzást nyitva tartja: de mert ezt a követelést a nemzeten belül mindenkinek el kell fogadni, mindazok tartozása, akikkel szemben a pénzzel követelést támaszthatunk. A tartozások természete sokféle és a szakrális tartozás, illetve a hoci-nesze tartozás között számtalan átmeneti forma létezik.

 A tartozás szónak teljesen különböző értelmezését látjuk a Czuczor-Fogarasi szótárban:                                                                  

 

A tartozás – szakrális viszonyban

 

  A tartozás – fizess és menj - viszonyban

„Az atya tartozik gyermekeit nevelni”.

   „Sokkal tartozik a kalmárnak”      

„Neked nagy hálával v. köszönettel tartozom.”

   „Kocsmáros mivel tartozom?” (Ez már    átmeneti tartozás is  lehet)

 

A hangyakötvénnyel, a kalákaötvénnyel az egymással szembeni tartozásokat és követeléseket nem kockás papíron – és nem is a jó viszony jegyében  saját és partnerünk megbízható fejében – tartanánk számon, hanem „kötvényben”.

 (Azért, hogy ezt a kötvényt megkülönböztessem a nagybani forgalom kötvényétől: hangyakötvénynek neveztem el. A hangyakötvényre mint kicsinyben működő pénzhelyettesítőre jó lehetőséget nyújt az értékpapírtörvény, mely nem a tőzsdetörvény része!)  

 A kötvény - egy modern nyelvi forma, sajátos kommunikációs rendszer) Elszemélytelenít és nem személytelenít el egyben, tehát NEM  KORLÁTOLT FELELŐSSÉGŰ INTÉZMÉNY, ráadásul a tartozást bárki átvállalhatja, megveheti, fizethet vele. Tehát nem hiteltartozás! Hanem forgatható, kvázi pénzként működő tartozás!

 A kötvény elszámol minden tételt -  ERRE MAI LELKI ADOTTSÁGAINK MELLETT SZÜKSÉG VAN -  de pénz nélkül számol el, pontosabban pénzhelyettesítővel számol el.

 A hangyakötvénnyel a pénzhelyettesítők mintájára „Fizetünk is  és NEM is”. Ettől a magyar ember megborzong. Mi az, hogy nekem fizetnek is és nem is? Pedig, ha ilyen rendszert nem leszünk képesek kidolgozni, akkor csak a vesztes oldalról próbálhatunk meg felkapaszkodni!!!

 Miért?? Mert a gazdaság gyakorlati pénze soha nem a készpénz volt, hanem a pénzhelyettesítők, korábban a elsősorban a váltó, ma inkább az értékpapír más formái. Aki pénzt használ pénzhelyettesítő helyett, az csak szegény lehet!! Nem pénzzel fizetnek egymásnak komolyabb cégek, hanem értékpapírral. A készpénz és a hitel is a legdrágább pénz számukra.

Miért engedjük meg magunknak ezt a luxust?? Hogy készpénzzel – vagy a legdrágább hitellel próbálkozunk??

Miért ragaszkodunk a pókpénz hálójához?? Hiszen minél nagyobbra szabják a hálót, többnyire annál nagyobb a lyuk is rajta. És lyuk van bőven a mai pénzügyi rendszeren ---, ezt használják ki a nagy pénzügyi hálózatok és az árnyékbank-rendszerek. Mellesleg, ebből is lehetne tanulni, nem csak bírálni. Hogyan?

  • A váltóval (ezt Szathmáry úr szorgalmazza), és az én javaslatomban

 A hangyakötvénnyel.

 Mindkettő feltételezi és erősíti a közösségi integrációt. A kötvény ugyanis „kötés vénye” kötésrendszer, hálórendszer, a részvevők személyi hitelén, a közösségek kulturális kohézióján alapul.

 Mi a hangyafinanszírozás feltétele:

A kölcsönösségi viszonyok közösségi pókháló rendszerének elfogadása – hitelesítése – minőségbiztosítása: tehát egyfajta szervezeti rendbe való integráltsága: Kellenek az ügy „pásztorai”, akik hitelességükkel az ügy mellé állnak, és támogatók, különösen az induláskor – (a mangalica kultúra felélesztése is egy ideig veszteséggel járt.)

 Csak felsorolok néhány lehetséges kötvényt, hogy jobban el lehessen képzelni, miről van szó:

Kaláka kötvény lakásfelújításokra, malackötvény, élelmiszer kosárkötvény, zöldség kosárkötvény meggy leszedési jogra kötvény, szőlő-borászati kötvények, növényápoló kötvény, baba-dédi kötvény, ápolási kötvény, informatikai szolgáltatási kötvény és sorolhatnám több oldalon a lehetőségeket.

 Vagyis óriási forrásokat pazarolunk el, amikor csak a pénzvilág sztrádáira igyekszünk felkapaszkodni. A lakossági források életre kelthetők (most pazaroljuk azokat), ha annak kulturális, közösségi talapzatát, hálózatát is megerősítjük.

 A 100 mangalica példája tarthatná bennünk a reményt!!!

1 komment

Címkék: értékpapír hangyakötvény


2015.11.07. 19:21 mclean

Európa jövője a kezünkben van!

Nézzük a híradásokban a migránsok áradatát. jönnek és jönnek megállíthatatlanul. Arcukon elszántság. Nem fejvesztve jönnek, nem tükröződik arcukon félelem. Egy dolog látszik, hogy határozott céljuk van. De miért jönnek éppen most ilyen sokan a korábbi évek szórványos migrációjával szemben? Most vált hirtelen tarthatatlanná helyzetük? Vagy, mert lecsökkent a bukott diktatúrák visszatartó és akadályozó szerepe? Most lettek az életviszonyok mindenütt sokkal rosszabbak, és nem csak Közel-keleten, hanem Afrikában és még távolabb is? Merkel hívó szavára indultak el és az ígéret reményében, hogy Európában és jelesül Németországban jó munka, szociális ellátás és jólét várja őket? Persze mindennek lehet szerepe. De miért egyszerre indultak meg annyi helyről? Vajon valamilyen titkos hatalom szervezi ezt a nagy menetet, vagy a maffia által vezérelt embercsempészet? Ezt sem lehet teljesen kizárni, de van mindezeknél egy sokkal fontosabb ok: ezeket az embereket a hitük hajtja, úgy gondolják, hogy küldetésük van!  Vallásuk parancsát akarják teljesíteni, az igaz hitre akarják téríteni Európa népét. Nem fegyverrel jönnek, nem akarják leigázni, legyőzni Európát. Nem, ők meggyőzni akarják. Ez a missziós küldetésük. Nem látnak bennünk ellenséget, sőt a javunkat akarják, szemükben nincs nagyobb adomány, mint az ő hitük, és ha ezt elhozzák Európába, avval csak jót tesznek velünk!

Így gondolkoznak ők. Ne lássunk bennük ellenséget, potenciális terroristát, bár lehet közöttük néhány, akik robbantásokra, merényletekre készülődik, de nem ez az igazi veszély. Az igazi veszély kulturális és vallási identitásunk elvesztése. A robbantások, merényletek csak erősítik az európai összetartást és erősítik ragaszkodásunkat hitünkhöz, kultúránkhoz. A multikulturalizmus jegyében Európa támogatja a kultúrák sokszínűségét, de a migránsok másként gondolkoznak: végső céljuk az egyszínű világ, ahol csak megtűrik a más kultúrákat és vallásokat, azt akarják, hogy az ő kultúrájuk és vallásuk legyen a domináns. Már mai is Európa nagyvárosaiban kialakultak az arab negyedek. Konkrétan ezt Marseilleben látom, ahol a város növekvő hányadát már csak arabok lakják.

A migránsok asszimilációjára, integrálódására számítani csupán illúzió. A gyengülő hitű, deszakralizálódó Európa nem fog tudni ellenállni a muszlim fanatizmusnak. Ezért rendkívül rövidlátó politika, hogy a romló demográfia trendeket, a növekvő munkaerő hiányt migránsokkal akarja Európa nagy része bepótolni. Az egy családra jutó gyermekek száma az európai országok többségében, sajnos nálunk is, már régóta kevés a népesség utánpótlásához, a társadalom öregszik. Komoly a veszély hogy a csökkenő lélekszám már kevés lesz a növekvő számú idős generáció ellátásához. Az ideérkező muszlim családokra a sok gyermek jellemző, ezért a demográfiai trendek az iszlám arányának növekedését prognosztizálják. Ha folytatódik a migránsáradat, évente milliónyi új migráns érkezik, és ha a többségében fiatal férfiak családegyesítés címén behozzák hozzátartozóikat, akkor 50 év múlva már ők lesznek többségben a legtöbb európai országban!

Akarhatunk-e a XXII. században iszlám Európát? Ha nem, akkor ehhez stratégiai irányváltásra van szükség. Meg kell fordítani a demográfiai trendet és szabályozott mederbe kell terelni a migránsok áradatát.  Ehhez a kulcs a hit és a család! Ha erősödik bennünk a hit, akkor elfogadjuk istenáldását, a gyermeket, ha több gyermekünk van, akkor erősödik a család és a hitnek nincs jobb termőtalaja, mint a meghitt családi légkör. A folyamatok megfordítása hosszú, valószínűleg tovább fog tartani, mint a népességfogyás tendenciája. De nincs más út, nincs más lehetőség, ha meg akarjuk őrizni Európa kulturális és vallási arculatát. Mindenekelőtt hinni kell benne, hogy képesek vagyunk rá. Ha tegnap még 1,2 volt az egy családra jutó gyermekszám és ma már 1,4, akkor folytatni kell, hogy 1,6, majd 1,8, majd 2,0 és még nagyobb legyen. Fontos, hogy hitünk ne legyen gyengébb, mint jelenleg az arab muszlimoké. Ha ezt elérjük, akkor mindenre képesek leszünk. Segítsünk magunkon, és akkor az Isten is megsegít!

Szólj hozzá!

Címkék: eu válság rocky menekült népesedés népességfogyás születésszám migráns Merkel


2015.10.03. 19:19 mclean

RETÖRKI - Giday András:Bérlakásokat! Kettőt egycsapásra: állami és magánkombinációkkal

Kedves vitázók, tisztelt „közgondonkodók”!

(A közgondolkodó „frissen sütött” szóalkotással vitáink céljához próbáltam közelíteni. Ha lebeszéltek erről a műszóról, elfogadom. Bár szerintem a közgazdaságtan sokkal rosszabb szó, mert messze nem a köz gazdaságtanáról szó.)

Több kérésre a vita időpontját október első hetének hétfőjére tettük át, mert a szerda többeknek gondot okozott. Reméljük, a hónap első hétfője jobban beválik, mint a szerdai nap.

Tehát mindenkit szeretettel várunk október 5-én, hétfőn délután 3 órára, a RETÖRKI-be Giday András előadására: Bérlakásokat! Kettőt egycsapásra: állami és magánkombinációkkal címmel.

Egyben megismétlem a meghívóban jelzett kérést, hogy gondoljuk át a következő hónapok programját, azzal a céllal is, hogy vitáinkból, anyagainkból  - kiválasztott szempontok szerint - helyzetértékelést és javaslatokat is kialakítanánk, amire felhívhatnánk a közvélemény és a politika figyelmét.

Mindenkit szeretettel várunk

Szólj hozzá!

Címkék: rendszerváltás bérlakás lakásgazdálkodás giday RETÖRKI


2015.10.03. 19:14 mclean

Bérlakásokat! Kettőt egy csapásra: állami és magánkombinációkkal

  1. Állami bérlakás

Nyugat-Európában* jellemzően a lakások 15-20-25%-a állami bérlakás, amelyet szociális alapon próbálnak elosztani az igénylők között.

A rendszer nem lehet sokkal jobb, mint a 80-as évek magyar rendszere- legfeljebb annyival, hogy náluk nem kell párt-alapszervezetektől szb. titkároktól ajánlás hozzá. Elérhető tanulmányok szerint az egyszer ide beköltözők az alacsony lakbérek miatt nem akarnak kiköltözni , sok nagyvárosban migrációs enklávék is vannak egyes állami lakótelepeken (lást a Párizsban autók ezreit  gyújtogató színes bőrű csuklyás fiatalkorú bandákat pár éve).

Az állami bérlakások rendszere segíti azt, hogy a túlnyomóan magántulajdonú és a spekuláció miatt magas árakkal jellemezhető negyedekben is együtt tudjanak élni a különböző, normális társadalmi rétegek. Ezek nélkül tanár, bolti dolgozó pl. nem tudna ott megmaradni New York egyes negyedeiben. 

Szakszóval ez tudja gátolni az ilyen negyedek teljes dzsentrifikálódását.

Nálunk az alap-probléma az, hogy a dolgozó, de csak nettó 80-100 ezer Ft-ot kereső fiatalok számára elérhetetlen a lakás megvásárlása családi indító lökés nélkül. Olyan rendszerre szükség lenne, ahol dolgozó, de legfeljebb közepes keresetű fiatalok számára bérelhető lakásokat kínálnak-mérsékelt lakbéren.

Az elmúlt 45 éven végigtekintve a legnagyobb kisemmizésben a mai fiatalabbaknak volt (és van) része.

1970- tól nagy számban kaptak panel-lakást olcsón a városiak, majd 1982-tők olcsó hitellel és építőanyaggal lehetett kalákában családi és társasházat építeni. Ráadásul jelképes  áron kiosztották a korábbi tanácsi lakásokat a 90-es években azoknak, akik addig névleges lakbért fizetve abban laktak (mert 1948-ban nekik utalta ki a Rákosi rendszer)

A másik oldalon a privatizált városi lakások jelentős hányada eleve lerobbanásra van ítélve, mivel a lakók csak kisebb hányaduk esetében vállalkoznak az alapos felújításra. Ezért sarokpont annak elvi elfogadása, hogy egy társasház 50-60 éves életszakaszában célszerű legalább 5-10 év olyan állami kézben, amelyik alaposan felújítja az épület egészét (hogy épület akkor is jól működjön, ha ezt követően akár 20-25 évig alig költenek rá).

Kivétel ez alól azok a házak, lakótömbök, ahol a magán tulajdonosok időben elvégzik a felújítást. (pl Andrássy út környéke vagy Pasaréti társasházak)

Szerintem az állami bérlakások szokásos alaphibáját nagyrészt ki lehet küszöbölni:

  • ha munkavállaláshoz kötjük nem csak a beköltözést, hanem a későbbi bent maradást is.
  • Ráadásul előre meghirdetjük, hogy 5-10 év után kedvezménnyel meg lehet venni a lakást.
  • fontos kritérium, hogy csak fiatalok jussanak csak az állami bérlakás lehetőségéhez.

Nehéz objektív kritériumokat felállítani arra, hogy melyik város mekkora összegben kapjon forrást ma magánlakások felvásárlására, és felújítására. Pénzügyi logika alapján arra tennék javaslatot, hogy az iparűzési adótól függjön az, hogy mekkora forrást kap erre az adott város. Azaz az iparűzési adó ¼ -e arra lenne fordítható, hogy a város többlakásos épületekben lakásokat vásároljon és azokat adja bérbe a városban lakó, dolgozó fiatalok részére.

A javasolt rendszer feltételei

  • 5 éves adott városban lakás
  • 2 év munkaviszony,
  • meghatározott életkor(születési év)

Célszerű éves állami lakásvásárlás: 15 ezer db/városi lakás az első 10 évben. ezt követően pedig évi 8 ezer lakás.

Az évi 15 ezer db elegendő a városokban (és is az agglomerációjukban) élő fiatalok két korosztálya esetében az ésszerű lakásigény a 1/4- ének a kielégítéséhez.

Az ¼-es bérlő-arány azért várható, mert a fiatalok kb. harmada átlag felett keres majd, vagy tizedük nyugaton van(lesz) és 30-40%-uk örökség, szülői segítség miatt nincs ilyesmire ráutalva. És sajnos a vagy hatoduk nem dolgozik, nincs képesítése stb.

Levezetés

120 ezres adott korosztályból több éve a városokban élők száma kb. 80 ezer- azaz elvileg 35 ezer pár esetében jelentkezhet lakásigény**. A várható igény ennek becslésem szerint ennek a negyede lesz- azaz 8 ezer pár lakásigénye egy korosztályra.

Ha évenként 15 ezer lakást vesznek, az lehetőséget ad arra, hogy évente több új jogosultat fogadjanak be, mint egy évjárat. Erre szükség lenne, hogy az első 3 évben kialakuló várólisták fokozatosan megszűnjenek. Emellett az első 5-6 évben komoly feszültségek forrása lehet, hogy a fiatalok nagyobbik hányada (pl. 2016-ben a 30 éves kor felettiek) ki lenne zárva a rendszerből.

A 10-dik évtől már elegendő évi 8 ezer lakás állami felvásárlása.

Javasolt lakbér

a/ Eleve fizetni kell a adott ház közös költségét (ez 8-15 ezer Ft körül szokott lenni, elvileg valamekkora felújítási alapképzés is benne szokott lenne.

b/eleve fizetni kell a közüzemi díjakt (megfontolandó az előre fizetős kártyás rendszer alkalmazása minél szélesebb körben).

c/ Az adott épület komplett renoválásához felvett hosszú lejáratú (15-20 éves) hitel  adósságszolgálata (ez kb 15-20 ezer Ft).

Lévén, hogy valószínűleg inkább 3-4 mó Ft felújítási költség esik majd egy lakásra.

d/ Ezt követően kell eldönteni, hogy mekkora legyen a lakbér. Mivel nem vastag pénztárcájú rétegről van szó, szerintem havi 10-20 ezer Ft körül lehetne a valós lakbér.

Esetleg kombinálva. Alacsony lenne a lakbér (pl csak 10 ezer Ft), ha a későbbi megvásárlásához felhasználható takarékszámlára legalább ekkora összeget havonta elhelyez a bérlő.

Indítás

5 évjáratra az indulás évében (mondjuk 2016-ban) a 26-30 év közöttiek jelentkezhetnének bérlőként (pár esetén legalább az egyiküknek kellene ebben az évben születnie).

Későbbi bővítés

  1. év (2017) az akkor 26 évesek számára is a bérleti lehetőség megadása-
  2. év (2018) az akkor 26 évesek számára is a bérleti lehetőség megadása és így tovább

A 10-dik évben (2026-ban) így az akkor 26-40 év közöttiek lehetnének jogosultak.

A bérelt lakás megvásárlásának a lehetősége.

Mivel egy korosztályból 8 ezer igénylőt lehet várni, az első 2-3 évben az igénylők száma még meghaladná az állam által addig megvásárolt lakások számát (30-45 ezer db). Ezért az első években szigorúbb feltételekkel kell szabni ill és számolni kell „várólisták” kialakulásával. Az 4.-5. években ez már feloldható az addigra adódó 70-80 ezres állami lakásszám alapján.

A rendszer ezáltal ösztönözne arra, hogy a fiatalok takarékosan gazdálkodjanak, vigyázzanak a lakásra. A vásárláskor legfeljebb a piaci ár harmadát kellene elkérni. A vételár lehetne ennél alacsonyabb egyes esetekben- annak függvényében, hogy hány gyereket neveltnek (neveltek fel) és hány évet dolgoztak le a lakás bérbevétel óta.

Költségvetési hatások

Az évi 15 ezer lakás éves megvásárlása 180 mrd Ft-ot igényelne(első 10 év).

A felújításuk önfinanszírozó lenne (a bérlők törlesztenék ennek a hitelét).

A másikoldalon bevételek adódnak abból, hogy

  • - Kevesebben mennek nyugatra
  • - A megvett lakások felújítása adót hozna.
  • - nettó lakbérbevétel is adódna (bár nem sok)
  • - a 11-dik évtől a lakások nagyobb részét (a modellemben a 4/5-ét)  eladják (az árának a 25-30%-áért).

A fenti többletek összessége révén a 10-12-dik évtől a rendszer önfinanszírozó: az akkor évi 8 ezer lakás felvásárlásának a kiadását már fedezik a többlet adó bevételek- elsősorban azok, amelyek a nyugatról hazatérők többlet-adói révén adódnak (akkor ez számításaim szerint évi 200-250 mrd Ft-ot elérő összeg lehet).

Egyebek

A rendszert kiegészíthetné egy információs adatbázis a lakást bérlőkről. Aki rongálja a lakást, zavar más lakókat stb., az felkerülne egy országos listára- és 3-5 évig nem bérelhetne ilyen állami lakást. Mi több a magánlakások kiadásánál is megjelenne a neve mellett pár évig, hogy ő nem a legideálisabb bérlő.

Kiegészítési lehetőség.

Amelyik városok megengedhetik, akkor a küldő és a fogadó város közösen is összeadhatnák a lakás megvásárlásához szükséges összeget- akár még úgy is, hogy a lakás a küldő város tulajdonában legyen, pl Nyíregyháza veszi a lakás Győrben, ahol a nyíregyházáról eltávozó és Győrben dolgozó fiatalnak adják bérbe a lakást

   2. Magán bérlakás piac kiépítése

A mai európai társadalomban a lakásigényeknek a 10-20% átmeneti jellegű – az élethelyzet (egyetemi tanulmány, válás, összeköltözés, munkavállalás más városban stb.) miatt. Azaz olyan, ami miatt nem érdemes lakást vásárolni. Még akkor sem, ha erre az illetőnek lenne pénze.

Magyarországon mindössze 110 ezer magán bérlakás van a statisztikák szerint. Ezzel nagyjából arányban van az, hogy 15-20 mrd Ft körüli az ilyen lakások utáni lakbér-jövedelmek utáni szja befizetés.

Magán bérlakás: megújított rendszert

Az ausztrál magán bérlakás rendszer sok elemének az átvétele megfontolandó. Itt a tulajdonossal elvileg nem találkozik a bérlő, hanem pályázatot ad a közvetítőnek- az alapján a tulajdonos dönt.

Az ingatlanügynök  (a property manager) veszi át a bérbeadáskor a fő szerepet. Ő számol el a bérlővel, neki adják vissza a lakást. Vizsgálandó, hogy alacsonyabb lakásárszint mellett Magyarországon ez (vagy ennek egyes részelemei) működőképesek-e .

Megfontolandó, hogy be lehet-e olyan szabályozási elemeket építeni, amelyek a lakbérek túl nagy kilengéseit tompítani képesek (mint pl a 2015 évi  radikális lakbér-emelés Budapesten )

Az új magyar rendszer egyik fontos eleme lehet a bérlők ill. a bérbeadók korábbi lakásbérlési múltja. Ha voltak problémák az adott személynél, akkor nem adják ki a lakást. 

Fontos a gyors, zökkenőmente kilakoltatás lehetősége. Ma ugyanis nálunk sokan ezért nem engedik a bérlő bejelentkezését a lakásba.

Javítási garancialap működtetése

Ebből finanszírozni lehetne e bérlés folyamán beálló károk javításának egy részét ( amennyiben nem tudatos rongálásról vagy gondatlanságról van szó)..

Feltétlenül limiteket kellene szabni arra, hogy mi az, ami még bekerülhet a rendszerbe (pl nem vizesedik a fal, zárnak az ablakok, működik a fűtés, nem nagyon zajos vagy füstös a környék stb.) stb.

Békéltető testület működtetése javasolt.

Adózási könnyítést

Ma a teljes bérleti díjat az APEH jövedelemnek értékeli és az adóalapnak számít. Holott a bevétel nagyobb hányada amortizáció, amelyet piaci alapú szabályozás esetén sehol sem terhel adó.

A mai rendszer helyett az javasolható, hogy diktált kulcsok alapján, önbevallással vonja le az amortizációt a tulajdonos a beszedett lakbér után. Csak az efölött megmaradó hányad számítana jövedelemnek és lenne adóval terhelhető (szja). A javasolható egységes amortizációs kulcs 6% (esetleg bútorozott lakás esetében 7-%). Célszerű lenne, hogy helyi bevétel legyen a lakbérek utáni szja. Továbbá a lakások és gépjárművek átírása esetén fizetett illetékek újra teljes mértékben a önkormányzatok bevételei legyenek,

Egy példa az szja-ra

Egy 60 m2-es panel bérleti díja mondjuk ma 80 ezer Ft/hó. Az ilyen lakás esetében az új építés fajlagos önköltsége ma, 180 ezer Ft/m2 árral számolva 10,8 mó Ft. Ez 6%-os amortizációs kulcs esetén havi 54 ezer Ft-ot ad. Így jövedelemnek csak az efölötti érték tekinthető, 26 ezer Ft/hó. Ennek adója 15% szja mellett havi 3,9 ezer Ft.

Fiataloknak:  kedvezménnyel

Javasolható, hogy bizonyos korhatárig a munkaadó költségként elszámolhassa  a fiatal dolgozója által bérelt lakás után fizetett díjat (ha azt közvetlenül ő utalja a lakás kiadójának). Pl. havi 40 ezer Ft-ig a 40 év alattiak esetén indokolt lenne egy ilyen lehetőség megadása. Ez a ma be nem jelentett lakásbérlések bevallására is ösztönözne.

Várható hatások

A fenti rendszer beindulás estén akár a 3-szorosára (300 ezerre) is felemelkedhet pár éven belül a bérelt magánlakások száma. A piaci kínálat erősödne, ami érezhetően kontrollálná a lakbérek szintjét. Ott, ahol ma munkaerőhiány van (pl Nyugat Dunántúl) a kiadott lakások számának a növekedése egyben a munkára hajlandók számának a növekedését is segítené- javítva a termelő-,szolgáltató szektor lehetőségeit.

Amennyiben az amortizációs könnyítést 3-4 évig csak az újszerű állapotra feljavított lakások esetében adnák meg, akkor erőteljes felújítási tevékenység várható, jelentős munkahely teremtéssel és adóbevétellel.

Esetleges árkontroll

Ebbe a rendszerbe beépíthető lenne, hogy a lakbérek szintjének a jelentős változtatása valamilyen lakáspiaci szervezet engedélyhez legyen kötve. Ilyen szervezet akár diszponálhatna bizonyos tartalék-kapacitások felett. Pl. az épített lakópark-lakások egy kisebb (15-20 % körüli) hányadára lakás-bérbeadási opciós joga lenne pár évig. Amelyeket indokolt esetben ő adna ki- megelőzendő az árak erős emelkedését.

Melléklet

Az ausztrál magán bérlakás rendszer sajátos elemei:

  • -  magas lakásár (500-600-700 ezer dolláros 2 szobás lakások, amelyek egy második vonalbeli USA városban csupán 100-150-200 ezer dollárosak lennének),
  • - a jelzálogkölcsön kamata levonható az adóból, ami miatt fenntarthatók a magas (kb. 100-200%-ban túlárazott ) lakásárak. Emellett fajlagosan magas az adás-vételi forgalom, gyorsan pörgő az ingatlanpiac.
  • - Az agglomerációk túl nagy térbeli kiterjedése (100*100 km) miatt a munkába járó bérlők jelentős hányada a város belső területeit előnyben részesíti- itt van a kiadó lakások nagy hányada.
  • - átlátható gazdaság, viszonylag korrupció mentes társadalom, ahol a bérbeadó nem sajnálja a 4-6% ügynöki díjat a bérlővel való kapcsolattartás miatt, és ez a 4-6% a magas bérleti díjak mellett fontos bevétel az ingatlanügynöknek is.

 

Az árnyoldalakhoz tartozik, hogy

  • - Hiányzik az kilépés lehetősége a bérlők széles rétegei számára.  Vannak ugyan 10-15 ezer dollár értékű első lakásvásárlást segítő kormányprogramok, de ez az 500-800 ezer dolláros lakásárak mellett nagyjából az ügyvédi díjat fedezi csak.
  • -  a belvárosi 1-2 szobás béringatlanokra akár 40-50 bérlő is jelentkezik, emiatt a bérbeadók fel tudják srófolni a bérleti díjat.
  • - A nyomott bérek és ösztöndíjak mellett előfordul, hogy 2 szobás lakásokban 10-12 diák vagy éttermi dolgozó lakik- bérlőként.

 

Meg kell jegyezni, hogy a bérlők lakásbérlési múltját ellenőrzik, bár közel hasonló szerepet kap a gyakorlatban egy jó önéletrajz és 2 referencia. Főleg ha a bérlő felajánlja az első 3-6 hónap bérlés egyben kifizetését. A múlt ellenőrzése csak az egyik oldalon működik. Nincsen olyan rendszer náluk, amely a bérbeadók vagy netán a property managerek múltjáról gyűjtene és szolgáltatna információt (mert ugye ők is tudnak kárt okozni a partnernek).

 

*Dél Európára ez nem igaz.

**kb 10 ezer egyedülállót feltétlezve

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek magyarország adózás rendszerváltás fiatalok népesedés külföldi munkavállalás bérlakás bérleti szerződés lakásgazdálkodás giday


2015.09.20. 11:51 mclean

Pénz? Papír? Érték? Háború?

Pénz? Papír? Érték? Háború?

Ezzel a címmel szervez szakmai rendezvényt a Magyar Közgazdasági Társaság Társadalomgazdaságtani Szakosztálya 2015. szeptember 25-én, pénteken 17 óra 30 perctől a Budapesti Corvinus Egyetem Fővám téri épületének (Budapest, 1093 Fővám tér 8.) földszinti III. előadójában.

A rendezvény előadói - Boros Imre, Huszti Ernő, Pesuth Tamás, Szathmáry Géza, Szegő Szilvia és Vasas Éva - olyan kérdésekre keresik a választ, mint hogy mi ad egy papírnak erőt, értéket; hogy milyen formaváltozásokon keresztül született meg a mai pénz; hogy mit jelent az árnyékbank-rendszer; hogy milyen eszközökkel folyik a pénzháború (leértékelési háború, hitelezők és adósok viszonyának globálissá válása); hogy hová tűnt a váltó és milyen feltételek esetén lehetne ismét életre kelteni; valamint hogy honnan és hová tart a globális pénzügyi rendszer.

http://www.mkt.hu/esemenyek.php

 

2 komment

Címkék: corvinus mkt szegő


2014.09.08. 18:30 mclean

A pénzügyi blokkosodás jelei

"A hitelezésben világszerte sajátos blokkosodás figyelhető meg, ilyen blokkot képez a közép-európai régió is, amely maga is két részre tagolódik. A térség országai közül a déliek jellemzően magasabb kamatokkal jutnak hitelhez, mint az északiak.

Mindaz, ami az 1970-es évek első olajválsága óta a kamatok terén történik, sokkal inkább magyarázható földrajzi összefüggésekkel, mintsem a közgazdaságtan egyik alaptételével, miszerint a kamat a pénz ára. Hiszen hogyan értelmezhetnénk manapság azt, hogy a pénzügyi történések meghatározó földrajzi térségeiben – az Egyesült Államokban, Nyugat-Európa euróövezetében vagy akár Svájcban − gyakorlatilag nulla a kamat. ......."

A cikk a Napi Gazdaságban jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható el:

http://www.napigazdasag.hu/cikk/19586/

Szólj hozzá!

Címkék: hitel válság eladósodás adós szegő Bankok


2014.09.08. 18:30 mclean

Gyermekfedezetű nyugdíjelem beiktatása

"Cikkem első felében elméletileg tárgyalom azt, hogy a demográfiai tényező az időskori ellátásban miként vehető figyelembe, és Magyarországon milyen elgondolások fogalmazódtak meg erre vonatkozóan. A második részben röviden leírok egy ilyen, már rövid távon is bevezethető rendszert.
A gyermeknevelés és a nyugdíjrendszerek: összhanghiány?
A produktív generáció a nyugdíját két módon termeli ki: egyrészt a jövedelemtermelő munkájával, másfelől azzal, hogy felneveli a következő generációt. Ennek köszönhetően részesedhet az új generáció produktív hozamából – a „befektető jogán”. Féloldalas a nyugdíjrendszer, ha eltekint a gyermekvállalásba fektetett szülői pénz- és munkaráfordításoktól.
Az öregkori megélhetés „biztosítása” évezredeken keresztül a családban felnövő gyerek volt a többgenerációs modellben. A modern kor ezzel szemben bevezette a kétgenerációs családmodellt. Ehhez – mintegy segédeszközként – nyugdíjrendszerre is szükség volt. A nyugdíjrendszerek egyrészt az egyénre koncentrálnak, másrészt a magasabb kereset után magasabb nyugdíjjogosultságot biztosítanak (ha nem is mindig arányosan)....."
A cikk a Polgári Szemlében jelent meg, teljes terjedelmében itt olvasható:

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek nyugdíj giday


2014.04.14. 20:54 mclean

Deviza hiteles ügy: Szabályozási döntés helyett jogi útvesztő?

Döntés helyett a jogi útvesztőben van a devizahitelesek ügye. A kormány vár a Kúriára, a Kúria vár Luxemburgra, az Uniós jogi értelmezésre, és ha mindez lebonyolódik, nem valószínű, hogy sokkal átláthatóbb lesz a jogi helyzet. Gondoljunk a Dunakiliti vízi erőmű esetére. A szlovákok önhatalmúan elterelték a Dunát. Jogi döntés van, de ettől nem folyik több víz a Dunában, áramunk sem lett az erőműből, de lett áram szolgáltatási adósságunk. Ennél rosszabb mi történhetett még?

Megértve a jogi út fontosságát, mégis azt hangsúlyozzuk, hogy bőven lenne lehetőség – a szabályozás oldaláról – lépni. Mert közel másfél milliós összeget lehetne egy átlagos  devizahiteleseknek megspórolni, ha élnénk hazánkban – csakúgy mint a lengyelek - a kamatszabályozás eszközével. Miről is van szó? Arról, hogy Magyarországon a hitelesek (néhány dél-európai volt szocialista országhoz hasonlóan) mintegy 3 százalékkal több kamatot fizetnek a svájci frank hitelért, mint mondjuk Lengyelország, vagy a többi észak-európai volt szocialista ország. 

Mert nem a deviza hiteles szerződések jogi értelmezésének kérdése az, hogy mekkora egy-egy országban a kamat. Vagyis az, hogy mekkora kamat felárat fizettetnek – szabályozás hiányában - a meglehetős hatalmi túlsúlyban lévő bankok.

Ennek nagyságrendje egy átlagos deviza hitelesnek (mondjuk 6 millió forint hitel, 10 évi lejárattal) a 2010 utáni kamatkülönbözettel számolva (4,5%) közel másfél millió forint. (Hazánkban sajátos helyzetet jelent, hogy a bankadó kamatalakító tényező 2010-től (hatása 1 százalékpont), de bevezetése előtt ugyanolyan magas volt a CHF kamat, mint azt követően.)

Az állomány több mint felét kitevő svájci frank alapú hitelek kamatai közötti különbséget mutatja a következő ábra

 

abra.jpg

Forrás : saját számítás jegybanki honlapok adatiból

Az euró alapú hitelek kamata 2013-ban átlagosan 4- 4,5 százalék. A 2008 második felében tapasztalt magasabb érték után 2009-ben jelentősen csökkent, majd 2011-ben újabb csökkenés következett be. 

abra2.jpg

Forrás : saját számítás jegybanki honlapok adatiból

Az euró alapú jelzálog hitelek kamatai közötti különbség kisebb a svájci frankosénál, de a különbség hátrányunkra elég magas ahhoz, hogy fenntarthassuk korábbi következtetésünket: Magyarországon egy devizahitelesnek mintegy 1,5  millió forinttal többe kerül (10 év alatt) egy átlagos deviza hitel, mint Lengyelországban.

Mélyebb gazdasági összefüggés ezt nem magyarázza. A dél-európai volt szocialista országokban hasonló a helyzet. Vagyis mintha ez esetben is ülne az a közkeletű mondás:  egyszerű a magyarázat, ha az illető „rosszkor volt rossz helyen”, esetünkben a vizsgált országok a közép-kelet európai térképen.

Mindkét grafikonban jól kivehető az észak-déli kamatszint eltérés, annak markánssá válása 2009 után. A Kárpátoktól északabbra alacsonyabb kamatokat számítanak fel a bankok a svájci frank és az euró hitelekre egyaránt. Az eltérés a svájci franknál legalább 3 százalék, az eurónál 2-2,5 százalék.

Mi a lengyel alacsony kamatok titka? A szabályozás minősége és az állami tulajdon jelenléte. A lengyelek éltek a kamatszint szabályozás eszközével ( például referencia kamatokat írtak elő, az attól való eltérést külön indokolni kell), és ezzel mérsékelték a kamatemelés „csak” effektusát, ami hazánkban eléggé elterjedt. A másik fontos tényező az, hogy a lengyel privatizáció jóval kiegyensúlyozottabb volt, mint a hazai. Magyarországon az állami tulajdon részaránya minimális, Lengyelországban ezzel szemben még jelentős tényező, azaz a külföldi spekuláció jóval kisebb volt. A privatizált bankok is sokszínűbbek, azaz jelentősen nagyobb a bankok közötti verseny, mint Magyarországon, és kisebb a lehetőség a kartell szerű viselkedésre. A magyarországi bankszerkezet javítása már hosszú idő óta napirendi ponton van. Annak megváltoztatása hosszasabb erőfeszítést igényel. A kamatszint szabályozási lehetőség azonban már rövid távon is ki lehetne, ki kellene használni a devizahitelesek érdekében.

A kamatszínt mérséklése a bankoknak is érdeke lenne, hiszen ezzel a magas kamattal a nem fizető devizahitelesek magas aránya a banki kockázatokat is megnövelte (szoros ugyanis az összefüggés a kamatkülönbözet nagysága és a fizetési késedelmes devizahitelek nagysága között). Van tehát lehetőség – a bank szférát is bevonva – a szabályozás erősítésére, a kamatkalkuláció átláthatóbbá tételére, a deviza hitelek megmagyarázhatatlanul súlyos kamatterheinek racionalizálására.

Giday András – Szegő Szilvia

 

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország árfolyam euró hitel eladósodás forint kamat adós deviza svájci frank szegő giday Bankok


2014.03.29. 09:04 mclean

Huszonöt év mérlege - az előadások prezentációi

http://mkt.hu/esemenyek.php?w=827&d=20140313

időpont: 2014. 03. 13.
helyszín: a Budapesti Corvinus Egyetem III. előadója (Budapest, IX., Fővám tér 8.)

Huszonöt év statisztikája és mérlege az ipar, az energetika, a foglalkoztatottság és a lakáshelyzet tekintetében. Ezzel a címmel szervez szakmai rendezvényt - s egyúttal tisztújító közgyűlést- a Magyar Közgazdasági Társaság Társadalomgazdaságtani Szakosztálya 2014. március 13-án, csütörtökön 17 órakor a Budapesti Corvinus Egyetem III. előadójában (Budapest, IX., Fővám tér 8.). A rendezvény előadói: Lóránt KárolyJárosi Márton,Pavics Lázár és Giday András lesznek. 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: rendszerváltás corvinus energetika mkt lakásgazdálkodás giday Lóránt Károly Járosi Márton


2014.03.29. 08:58 mclean

Etikai tudomány-e a közgazdaságtan?

A 2013. december 4-én a Társadalomgazdasági Szakosztály a KDSZ diákszervezettel közösen rendezett vitaestjének felvételei:

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: videó vasscsaba Szalay Zsuzsanna KDSZ


2014.03.25. 09:38 mclean

Kit nem fizetnek meg Magyarországon?

Miért zsákutca Magyarországon a középiskolai végzettség?

Mert a szűkös álláskínálat miatt a felsőfokú végzettségűek kitolják őket a munkaerőpiacról, lenyomva ezzel kereseti lehetőségeiket is. Valószínűleg ennek is következménye a középiskolai végzettségűek viszonylag rossz egészségi állapota és magas halandósága is.

Magyarországon az átlagkeresetet az Európai Uniós átlagkeresetnek csak mintegy az egyharmada (a munka termelékenységében sokkal jobb a helyezésünk, az átlagnak a kétharmada a hazai munka hatékonysága). Tehát az alacsony átlagkereseteket nem a termelékenységbeli különbségek magyarázzák. Attól még akár az Uniós átlag kétharmada is lehetne a magyar átlagkereset. Tehát az a mai duplájára is nőhetne, ha nem lenne olyan magas a munkáltatói profitelvárás, az állami elvonás, de ami talán még ezeknél is súlyosabban esik latba: az eladósodás miatti jelentős jövedelem kivonás (lásd pl. a magas kamatokkal).

Aki szegény, az a legszegényebb közmondás Magyarországon nagyon is igaz. Mert nem csupán az átlagkereset alacsony szintje okoz szegénységet, hanem annak szélsőséges eloszlása is. A munkavállalóknak ugyanis egy vékony elit rétege kirívóan magas keresetekhez jut, ezzel szemben mások kirívóan alacsony keresettel kell, hogy beérjék.

Magyarországon a középiskolai végzettségnek – az általuk elérhető jövedelem szinttel mérve - nagyon alacsony értéke van. Egyedül a felsőfokú végzettségűeket (de azon belül is elsősorban a pénzügyi és ingatlan szakmában dolgozókat) becsüli meg valamennyire a piac a kifizetett jövedelmekkel. Ennek lett a következménye az, hogy a felsőfokú végzettségűek jövedelme több mint két és félszerese a középiskolai végzettségűeknél. Ilyen különbséget az OECD országok egyikében sem mérnek, még hasonlóakat sem.
A jövedelmi különbségek tekintetében Magyarország Chiléhez és Brazíliához áll közel, nem Európához. Ez a helyzeti előny a magyarországi felsőfokú végzettségűek bebetonozott privilégiuma. 2000 óta a kereseti prémiumuk valamennyit még nőtt is. Az viszont javítja a képet, hogy az általános iskolai végzettségűek jövedelmi szintje valamennyire közeledett a középfokú végzettségűekéhez. A következő táblázat mutatja a hazai kirívó jövedelemkülönbségeket.

jovedelem.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország eu szegénység átlagjövedelem szegő


2014.03.21. 13:35 mclean

Fiatalok – akik rosszkor születtek – rossz helyre? A 40 év alattiak sokkalta nehezebben jutnak lakáshoz, mint a 40 év felettiek!

A fiatalok külföldi munkavállalása már néhány éve a választási kampány része. Talán érdemes megnézni, mikor és miért kerültek a fiatalok abba a helyzetbe, hogy ha le akarnak válni a szülői házról, megoldhatatlan matematikai egyenletet kell megoldaniuk: azt, hogy bérükből, keresetükből a lakásra is jusson.  A csodafegyver (volt) a devizahitel, azt követően, részben annak következtében: a külföldi munkavállalás.

A megoldhatatlan egyenlet: lakni pedig kell, de a bérben nincs benne a lakhatás. De miért nincs benne a bérben a lakhatás? Furcsa kérdés ez, hiszen ezen nem szoktunk gondolkozni. Pontosabban: a rendszerváltás után elfelejtettünk erre gondolni. Azt mondjuk: a bér annyi amennyi: punktum. Abból kell megélni. Van is ebben logika. Hiszen a közmondás is így tartja: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. A lakhatás tehát nem a munkavállaló költsége: ha jut rá, jut, ha nem, akkor nem.

Akkor mégis: a bérnek nincs is matematikája? Az meghatározhatatlan?

Egyedül a statisztika próbálkozik valamiféle meghatározással: kiszámítja a létminimumot családtípusok szerint. Mennyi jövedelemből lehet megélni a létminimumon, ha például a szülőknek (vagy szülőnek) két gyermeke van, vagy kevesebb, illetve több vagy egyáltalán nincs gyerek? Vagyis a KSH számol a megélhetés költségeivel. Nem számol azonban a lakhatással. Miért nem? Mert a lakhatás nincs benne a bérben.

Ha pedig a lakhatás nincs benne a bérben, akkor a lakhatásra költött pénz olyan pénz, ami nincs is. Honnan van tehát mégis pénz arra, amire nincs?

Itt ismét egy kicsit messzebbre kell menni, mint amennyi időt gondolkozásunknak a választási érdekek megengednek. Egészen a szocializmusnak nevezett hatalomváltásunkig. Addig, amíg a magántulajdontól megfosztották azokat, akiknek volt. Ezt következetesen tették: a lakás se legyen magántulajdonban: arról majd az illegitim hatalommal rendelkező állam „gondoskodik”. Politikai jószág lett tehát a lakásból! A bért is úgy alakították ki, hogy abban ne legyen fedezete a lakhatásnak. Ez valóban így történt: amikor a forintot bevezették a háborút követő óriási infláció után: az árakat és béreket forintban így szabták ki.

Azután többször is átszabták ezt a világot: a Kádár éra – mivel az államnak nem maradt elég pénze a szocializmus építése mellett bérlakásra - nyitott a lakás magántulajdon felé (és ne feledjük, volt egy véres forradalom): annyira, hogy a lakhatásért áldozatot vállalóknak még – mivel bérükből a lakhatást kivették - támogatást is nyújtott.  Olcsó – támogatott lakáshitellel, gyermekek után járó szociálpolitikai támogatással, önkormányzati támogatással, munkahelyi támogatással, és a kaláka munka engedélyezésével. De hol van már mindez a „támogatás”, az elvett pénzből visszajuttatás?

 

A „támogatási” ideológiát felváltotta a „nincsen ingyen ebéd” ideológiája. Valóban nincsen, hiszen a támogatás is pénz! De mi is történt a lakhatás költségeit nem tartalmazó bérekkel a rendszerváltás után? Semmi. A bérek, a keresetek, de a megélhetési vállalkozók jövedelméből azóta is hiányzik a lakhatás költsége. Ezen néhány kormány úgy segített, hogy csekély mértékben, de támogatta a lakásépítést. Ezt is szégyenlősen tette: hiszen elismerte, hogy ez „ingyen pénz” osztogatása, továbbá az IMF is a támogatások megszüntetését diktálta nekik. Ráadásul – következetes adórendszerünknek (és a TB elvonásoknak) köszönhetően – a kaláka munkát is gyakorlatilag betiltották (az adóztatás szigorával üldözve a családi, szomszédsági, baráti kölcsönösségen alapuló házépítéseket).

Ennek lett a következménye az, hogy azoknak a fiataloknak, akik lakásra is költenek, többnyire a létminimumra sem telik. Ez egyszerű számítással kimutatható. Mi megtettük ezt.

Arra az eredményre jutottunk, hogy a kisgyermekeket nevelő 45 év alatti szülők átlagos jövedelme és a gyermekek utáni juttatás is 30 ezer forinttal kevesebb, mint a létminimum és a lakhatási költség együtt.

(Az átlagos keresetet a megélhetési viszonyok szerint vettük: a férj keresete átlagos, a feleség keresete a gyermekvállalás és kisgyermeknevelés időszakának 10 évében évi átlagban az átlagkereset fele, másik esetben – mint táblánk második oszlopában, az átlagkereset háromnegyede. Az 50 000 forint lakhatási költség kiszámításánál pedig azt feltételeztük, hogy a szülőknek van valahonnan 5 millió forintja, ehhez kérnek 5 millió forint hitelt 25 évre, 4,5 százalékos kamattal.)

 

 

A szülők 30-45 évesek

 

Két szülő két gyerek

 

 

A feleség jövedelme az átlagkereset fele

A feleség jövedelme az átlagkereset háromnegyede

Bevétel

 

 

kereset

220000

250000

juttatás gyerekre

50000

50000

Bevétel összesen

2700000

300000

 

 

 

Kiadások

 

 

létminimumra

250000

250000

lakhatásra

50000

50000

Kiadások összesen

300000

300000

A létminimumhoz hiányzik, illetve a létminimumon élnek

-30000

0

 

A táblázatból arra a következtetésre lehet jutni, hogy ha a szülőknek valahonnan van már 5 millió forint induló pénzük a lakáshoz, akkor is 25 évig csak a létminimumon élhet a család, feltételezve, hogy az anya keresete eléri az átlagkereset háromnegyedét. Ahhoz viszont, hogy a gyermekvállalás mellett a család a létminimum felett tudjon valamennyivel élni, arra van szükség, hogy az anya – bár a gyermekeket megszüli, szoptatja, kisgyermeket nevel, ápol, háztartást ellát stb. – teljes munkaidőben vállaljon többletmunkát, méghozzá az átlagkeresethez szükséges intenzitással és teljes napi munkahelyi ottléttel.

A Kádár éra a férfiaknak engedte meg, hogy a munkaidőn túli munkával, önkizsákmányolással (pénzhajsza mellett és az emberi felépülést is elhagyó kemény többletmunkával) jussanak lakáshoz.  (Az ez idő tájt katasztrofálissá váló férfihalandóság ennek a lenyomata!) A mostani éra választási lehetőséget ad: vagy a férj vállalja, hogy az átlagosnál több munkával megkeresi azt a pénzt, ami hiányzik a lakhatáshoz,  vagy a feleség nyújtja meg munkaidejét, vagy mindketten ezt teszik.  Ezt a választási lehetőséget bővítette a külföldi munkavállalás, különösen, ha itthon még a munkalehetőség is bizonytalan (sok szakmában, több régióban). 

 

Budapest 2014. március 21.

                                               Giday András – Szegő Szilvia

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek magyarország hitel válság eladósodás kommunizmus szegénység fiatalok deviza roncstársadalom külföldi munkavállalás bérlakás szegő halandóság lakásgazdálkodás giday Kádár János Kádár


2014.03.19. 09:20 mclean

Szociálpolitikai Orákulumunk pálfordulása

Országunkban a szociálpolitikának, rendszerváltások, kormányváltások, pártváltások ide vagy oda, Ferge Zsuzsa személyében mindent túlélő orákuluma van. A tény, hogy minden változást képes túlélni, arra utal, hogy nemzeti orákulumunk olyan szakmai teljesítménnyel rendelkezik, amelyre minden rendszernek, kormánynak és pártnak szüksége van. Hurrá!

Amint azonban kicsit közelebbről megvizsgáljuk e szakmai teljesítményt, különös ellentmondásokra figyelhetünk fel. Közülük elsőként azt emelem ki, hogy miközben tanulmányai kétségtelenül színvonalasak, azonközben, kettős értelemben is egyoldalúak:

  • egyrészt a nemzetközi szakirodalomból kizárólag a szociálliberális, szocialista megoldásokat veszi át népszerűsítésre, s minden más irányzat álláspontját elhallgatja,
  • másrészt mindeddig ezen irányzatos elméleti megfontolásokat is csak kevés lélekszámú kiválasztott kedvenceire volt hajlandó alkalmazni, aminek egyaránt rendkívül súlyos következményei voltak szociálpolitikai és társadalompolitikai, valamint, mint látjuk majd: népesedési szempontból is.

Orákulumként minden hullám hátán lovagolni képességével kapcsolatban azonban érdemes néhány szakmai megjegyzést tenni, amire való igényemet három évtizedes, föld alá szorított vitánk néhány tényére hivatkozva igazolom.

Az ország egyetlen hivatásosan társadalompolitikai kérdésekkel foglalkozó országos szintű vezetőjeként, közel egy évtizedes kutatásaimra alapozva 1989-ben cikket írtam a „kétmillió koldus” országáról, amelyben kimutattam, hogy 2.2 millióan éltek akkori országunkban, akik többnyire családi keretekbe rejtetten, a szegénységi küszöb alatt kénytelenek szenvedni – főként a kisnyugdíjasok, gyermekek, a sokgyermekesek és a tartósan betegek. Azaz azok, akik nem rendelkeznek a rendszer, illetve a politikai vezetés megingatásához szükséges konfliktuspotenciállal.

A már akkor is Orákulumnak számító hősnőnk, alaposan megtévesztve a nagyközönséget és hathatós támogatást nyújtva a leváltott rendszer haszonélvezőinek, ebben az időben is tett kinyilatkoztatásokat, amelyekben alaposan és tendenciózus előítéletekkel felszerelkezve, alulbecsülte a tényeket, s a 2,2 milliónak mintegy 15%- áról, 300.000 szegényről értekezett, félreérthetetlen körre szűkítve ezzel az IMF-veszteseinek körét. A 2.2 milliós szegénység ugyanis a rendszerhibák mellett már akkor is, de az IMF által közvetlenül még csak az államot fosztogató hitelgyarmatként kezelt országot ért diktátumok: a nyugdíjak, a családi támogatások, a betegekről való gondoskodásra fordított összegek megnyirbálásának, illetve értékük elinflálásának következtében alakult ki. Tegyük hozzá, hogy a diktátumok már akkor is világosan láthatóan elhibázott restriktív gazdaságpolitikát követve alakultak ki, amelyet jutalomból a kormányba juttatott, majd milliárdossá tett gazdaság és pénzügypolitikusok hajtottak végre, miközben az országban több, de figyelmen kívül hagyott alternatív koncepció is létezett az adósságszolgálat fedezésére.

A rejtett IMF diktátumnak voltak koncepcionális és származékos következményei is:

  • a koncepcionális következmény a jóléti állam lebontása volt, a világméretű neoliberális – később a neo-liberál-konzervatív – gazdaságpolitikai koncepció szerint [1]
  • e cél, amely maga is másodlagos volt, származékos következményei közül a konfliktusképtelenek elszegényítése mellett
  • a fiatalok által még tervezett több gyermek vállalási tervei realizálásának ellehetetlenítését, s ezzel a népességcsökkenés felgyorsítását emeltem ki e cikkben [2]

1990- ben nyújtottam be a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottsága részére, „Többszörösen összetett magyar makrotársadalmi szerkezet, többes hatalom Magyarországon, 1948-1975.” című, sikeresen megvédett szociológiai kandidátusi értekezésemet, amelyben először publikáltam, első változatában a „roncstársadalommal” kapcsolatos álláspontomat. E tudományos minősítést érő értekezésben már kimutattam, hogy hazánkban nemcsak szegények vannak – többes számukat az indokolja, hogy az akkor már létező több makrotársadalom mindegyikének vannak saját alsó decilisei, akiket a szegények megnevezéssel szokott a szakma illetni, s akik ekkor már 3 milliós lélekszámmal bírtak -, de milliós nagyságrendben van szegénység alatt vegetáló társadalmunk is. Ebben a dolgozatban támaszkodtam a Boros László – Kéri László – Kukorelli István szerzőhármas által, a tőlük általam, még társadalompolitikai vezetőként rendelt tanulmányára, amely a ’68- as reformgazdaság 1988- as reformjának az ifjúsági munkanélküliségre, vagyis szegénység alatti helyzetre gyakorolt hatásaként azt mutatta ki, hogy az meghaladja majd a milliós lélekszámot.

El kell ismerni, hogy változott Orákulumunk álláspontja is ebben az időszakban: a ténylegesen 2.2 milliós és várhatóan újabb millióval szaporodó szegény, illetve szegénységi küszöb alatt élők hatalmas lélekszámával ellentétben immáron félmillióra becsülte ugyanazon kör szegénységi küszöb alatt élő tagjainak lélekszámát, s ennél a lélekszámnál meg is állt…

1993-ban a Huszonegyedik Század Intézete pályázatán kaptam megbízatást az akkori múlt rendszer társadalom-, gazdaság- és politikatörténetéről szóló kötet megírására, s ebben a kötetben is önálló részekben írtam le népességünk akkori harmadát kitevő roncs- és páriatársadalmait.

A Duna Televízió kutatási igazgatójaként 1995- ben készítettem tanulmányt, többek között a televíziózási szokásokra nagy hatással bíró magyarországi makrotársadalmakról, s ekkor figyeltem fel arra, több százezres lélekszámban jelent meg a rendszerváltás kárvallottainak egy olyan, addig nem említett csoportja, akiket gazdaságunk leépítése és forrásaink fokozódó kiszivattyúzása következtében, minden legális jövedelemszerzési lehetőségből kirekesztettek. Őket, a nagyvárosi csöveseket, és a nagyvárosi jövedelem nélküli, bel- és külvárosi özvegyeket, a falusi özvegyeket, az erdő-, temető- és barlanglakókat, az elfogadhatatlanul, a globalokrácia által kirekesztett helyzetükre alapján „páriatársadalomnak” neveztem el. Azt nem mondhatom, hogy eme felismeréseim nem keltettek figyelmet: Hősnőnk mellett Tamás Gáspár Miklós is megvádolt azzal, hogy amit állítok, különösen pedig a megnevezések, amelyek a kárvallottak mélységes lenézéséről tesznek tanúbizonyságot számukra problematikusak. Holott e drámai megnevezésekkel éppen arra akartam a figyelmet felhívni, s ezt meg is írtam, hogy elfogadhatatlan, hogy népességünknek akkor még csak harmadának, a hazai, média megtévesztéssel kormányra került liberális és szociálliberális erők, szolgalelkű szociál- és társadalompolitikája következtében az életlehetőséget biztosító intézményeit összeroncsolják, illetve felszámolják.

Egyéb hivatali elfoglaltságaim és munkáim miatt – leszámítva újságcikkeimet – legközelebb 2000- ben, a STRATEK kutatási vezetőjeként jelentkeztem újabb, e kérdésekkel is foglalkozó könyvvel – A makrogazdaságok mikrogazdasági növekedési forrásai, címmel -, amelyben terjedelmesebb részt fordítottam a roncstársadalom leírására. Ebben a kötetben változtattam a kutatási módszeremen, s nem, mint korábban, a munkaügyi és szociálpolitikai adatbázisokat, hanem a háztartás statisztikákat, valamint saját, a családgazdaságokra is vonatkozó kérdőíves kutatásaimat használtam fel. Ezek az adatok azt bizonyították, hogy 1998- ra újabb millióval, négymillióra növekedett a roncs és páriatársadalmak együttes lélekszáma. Írásaim mellett Szegeden, Miskolcon, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, valamint Gödöllőn közgazdasági karok pénzügyi és társadalomgazdasági területek egyetemi docenseként, intézményvezetőként és óraadóként, e tények és összefüggések oktatására is alkalmam nyílott. Ezidőtől munkatársam, barátom és tanítványom Bogár László is segítségemre volt álláspontom hathatós és szellemes, nyelvileg briliáns terjesztésében, aki velem ellentétben a média minden rétegében hozzájutott a nyilvános beszéd lehetőségéhez, s vállalta a közvetítői szolgálatot, amiért itt is köszönetet mondok Neki. Ebben az időben kezdtünk Szegő Szilviával is közösen publikálni, a Szegedi Egyetem konferencia kiadványaiban, s ezekben is volt alkalmam a roncs- és páriatársadalmakra utalni.

Ezen közben Ferge Zsuzsa változatlanul kedvencei félmilliós lélekszáma miatt aggódott újabb írásaiban.

2004-ben, a Magyar Polgári Alapítvány megbízásából „Tereprendezés” címmel, nagy terjedelmű köteten írtam meg az 1985-1990 közötti időszak makrotársadalom-, makrogazdaság- és politikai rendszereinek a történetét, amelyről több napilap és internetes újság is beszámolt, vagyis, ahogyan korábbi írásaimról, erről a kötetről is értesült a szakmai és az érdeklődő közönség. Ebben a kötetben már arra is alkalmam nyílott, hogy a hárommilliós lélekszámú roncstársadalom- és roncsgazdaság kialakításának történetét is felvázoljam.  

A 2005- ös évben témánk szempontjából két fontos eseménynek voltam részese. Megjelent a „Bevezető fejezetek a társadalomgazdaságtanba” című, könyveimből és tanulmányaimból összeállított válogatott kötetem, amelyben külön fejezetben foglalkoztam a roncs- és páriatársadalmakkal, s azok „gazdaságaival,” és gazdálkodási módjaikkal. S többek között e kötetben közölt írásaimmal is szereztem meg „A közgazdaságtudomány habilitált doktora” címet, amelyet akkor még az akadémiai doktori címmel egyenértékűnek ismertek el.

Legközelebb a Győri Egyetem, illetve a Magyar Szociológiai Társaság Veszprémi Bizottsága által rendezett konferenciák meghívott előadójaként volt alkalmam makrotársadalmainkkal, s ezek „globalizációs lejtőbe” szervezettségével kapcsolatos társadalomtörténeti és társadalomgazdasági álláspontom kifejtésére, amely előadásaim szerkesztett szövegei Pécsett meg is jelentek. Ezen közben, 2008- ban, monográfia terjedelmű tanulmányban fejtettem ki a szegénységgel és a szegénység alatti társadalmakkal kapcsolatos álláspontomat „A szegénység és a szegénység alatti, roncs- és páriatársadalmak szociológiai és társadalomgazdasági elemzése” címmel.

2010- ben jelent meg „Az emberi együttélési módok és formák elméletéhez” című tanulmányom, amelyben a kérdésnek elméleti megalapozását fejtettem ki. Ebben a tanulmányban is alkalmam volt a globalizációs lejtőről, kétféle szupranacionális uralkodó hatalomszervezetről, s a globalokráciáik által onnan kirekesztettekről, a roncs- és páriatársadalmakról írni, s beszámolni arról, hogy együttes lélekszámuk már meghaladta népességünk 50%-át, azaz ötmilliónál is többeket ítélt a globalizáció lassú, illetve gyors elhalálozásra. S ez a lélekszám kísérteties egyezést mutat az IMF egyik, Magyarország ideális népességszámáról szóló tanulmányában nekünk szánt népesség nagysággal, amiért is már nem „mernünk kell kicsinek lenni.”

Közben, 2011- ben, talán ezen információk hatására is, Szerzőnk ismét írni kezdett e kérdésekről, s egy eufémizmus: a „mélyszegénység” fogalmát kezdte ismét terjeszteni.

Ez a fogalom is népességünk tagoltságának sajátos értelmezését tette lehetővé: újra kedvenceire szűkítette le a legnagyobb vesztesek lélekszámát, és ismét rájuk terelte a figyelmet, s terelte el a további ötmillióról az érdeklődést. A mélyszegénységben élők lélekszámát ekkoriban hajlandó volt 1 millió körülire becsülni, s kirekesztette a gondolkodásból és a gondoskodásból azt a másik ötmilliót, akikre adatai szerint továbbra sem vonatkozhatott a támogatás és segélyezés.

Ugyanakkor van ennek a mélyszegénység fogalomnak még egy további problémája. Azt a látszatot kelti, hogy tagjai ugyanúgy szegények, mint a hivatalos fogalmak szerinti szegények, azaz maguk is a szegényekhez tartoznak, csak éppen még szegényebbek. Ezzel a szegénységet számossági mutatókkal jellemző fogalmával azonban egybemossa élet- és léthelyzetük különbségeit, s elfedi azt, hogy a globalizációs lejtő tagjairól, vagy az onnan kirekesztettekről van szó, s hogy ezért egyik társadalmuknak még elnyúló vegetálást, más társadalmainak a különböző sebességű kimúlást „allokálta” a globalokrácia és hazai komprádorai. Márpedig „tetézi, ki elfedi a bajt.”  

Most pedig, anélkül, hogy hivatkozott volna a közben tucatnyira nőtt lélekszámú, s egy új generációt sejtető szakértők, immár három évtizede sorjázó publikációi közül egyre is, vagy saját korábbi becsléseinek téves voltára, látványos pálfordulattal egyszer csak kipenderedett a nyilvánosság színpadára, s e dicsőséget is magának követelve, mint revelációt jelentette be, hogy a szegénységi küszöb alatt élők lélekszáma elérte a 4 milliót.

Ám ebben a mea culpa nélküli, a KSH- ra hivatkozó beismerésben – mintha az igazság attól az intézménytől függene, amelyik kimondja – ismét felfedezhetünk egy csúsztatási lehetőséget. Szemantikailag ugyan korrekt a „szegénységi küszöb alatt élők” megnevezés, azonban elrejti a laikusok és a politikai döntéshozók elől a megélhetésből kirekesztettek végzetesnek tűnő belső tagolódását. Amikor pedig mégis beszél róla, olyan eufémizmussal teszi, amely fenntartja az indokolhatatlan egybemosását a nagyon is különböző élet- és léthelyzeteknek, s ezzel lehetetlenné teszi az intézkedések differenciálását is, ami tovább súlyosbíthatja a helyzetet: felgyorsíthatja az elmúlást.

A csúsztatás lehetősége a színpadra való felkapaszkodás időzítésében rejlik, ugyanis azt a látszatot kelti, mintha saját korábbi adataihoz viszonyítva a második polgári kormány három éve alatt növekedett volna ilyen hatalmas, 300%- os mértékben meg a szegénységi küszöb alatt élők lélekszáma. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz: a második polgári kormány lassította, s ennek feltétlenül hangot is kellene adni, hogy a régi bandák és banditáik, ránk akasztott szivattyúik felhasználásával, nehogy tovább tizedelhessék ’14 után országunk népességét.

Vass Csaba

[1] Ami önmagában is másodlagos cél volt. Az elsődleges cél ugyanis a globalitás uralkodó hatalomszervezetét tagoló szupranációk közötti puha világháború finanszírozásához szükséges források begyűjtése volt.

[2] Ez ugyanakkor a munkabérek értékének – a hitelcsapda ismeretében sajnos jól láthatóan - ideiglenes megvédése volt, amit pozitívan értékelhetünk. A konferencia előadásként, vagyis a szakmai nyilvánosság előtt ismertetett és már kiszedett cikket azonban a Népszabadság nem jelentette meg.

Szólj hozzá!

Címkék: bogár szegénység roncstársadalom szegő IMF vasscsaba Ferge Zsuzsa


2014.03.18. 12:30 mclean

Petíció és aláírásgyűjtés

Kérünk mindenkit olvassa el az alábbi linken található tiltakozásunkat és írja alá!

Köszönjük!

 

http://www.peticiok.com/tiltakozunk_hamis_szakerti_velemeny_a_valasztok_manipulalasara

 

Tamkarum Blog

3 komment

Címkék: rocky tiltakozás szegő vasscsaba Ferge Zsuzsa


2014.03.06. 15:47 mclean

25 ÉV STATISZTIKÁJA ÉS MÉRLEGE - szakmai konferencia és vita a Corvinuson

A Budapesti Corvinus Egyetem KDSZ – Közgazdászok a Közpolitikában diákszervezete és
az MKT Társadalomgazdasági Szakosztályának közös szakmai konferenciája és vitaestje


25 ÉV STATISZTIKÁJA ÉS MÉRLEGE
szakmai konferencia és vita a Corvinuson


2014. március.13. 18 óra
BCE, Fővám tér 8. fsz. III-as előadó


TERVEZETT PROGRAM:

18:00 – 18:05 Elnöki köszöntı (MKT Társadalomgazdasági Szakosztálya)

18:05 – 18:25 Lóránt Károly: A magyar ipar helyzete az elmúlt 25 évben

A magyar ipar történetének rövid áttekintése. A rendszerváltás gazdaságpolitikájának hatása a
magyar iparra. Az átmenet számokban (amennyire ezt a mai statisztikai lehetıvé teszi, hiszen
1988 és 1994 között a KSH nem adott ki iparstatisztikai évkönyvet). A magyar ipar mai
állapota, a hazai és nem hazai részarányok a termelésben foglalkoztatásban és
külkereskedelemben.

18:25 – 18:45 Járosi Márton: Az energetika helyzete az elmúlt 25 évben

Energetika a rendszerváltozás elıtt. Nemzeti energiapolitikai kísérlet. A magyar kormányok
energiapolitikája. Az uniós csatlakozás következményei. Az Európai Unió energiapolitikája.
Világenergetika. A helyreállítás és az építkezés energiapolitikája 2010-tıl.

18:45 – 19:05 Pavics Lázár: A magyar foglalkoztatottság helyzete az elmúlt 25 évben

Jelenleg néhány szakmai kör és egyes ellenzéki politikusok vitatják a foglalkoztatási
statisztikai adatok hitelességét. Modern társadalmunk és nemzetközi integrációba való
illeszkedésünk alapvetı követelménye a nemzetközi statisztikai módszerek alkalmazása. Csak
e módszerek következetes életbe ültetése által biztosítható az alapvetı adatok és
társadalmunk, valamint gazdaságunk mőködése. A demokrácia alapvetı követelménye a
korrekt adatokon alapuló tisztánlátás.

19:05 – 19:25 Giday András: Az elmúlt 25 év magyar lakásgazdálkodása

A lakhatás feltételei a 40 felettiek és a 40 alattiak számára eltérıek. 1948-tól a bérek nem
tartalmazták a lakhatás fedezetét, de 1970 után a kádári konszolidáció keretében bıvítették az
erısen támogatott lakáshoz jutás kereteit és önkizsákmányolás vállalása esetén megtőrték az
önerıs lakásszerzést. 1990 után se épült bele a bérekbe a lakhatás fedezete - akik pedig
öntevékenyen mégis elıre kívántak lépni, azok rajtavesztettek - lásd: CHF hitel.
Szolgálhatja-e a lakáspolitika a generációs kiegyezést?

19:25 – 21:45 VITA az elhangzottakról az elıadók és a hallgatóság részvételével

21:45 – 21:50 Elnöki zárszó

Szólj hozzá!

Címkék: corvinus mkt giday


2014.02.02. 19:59 mclean

Árfolyam gyengülés a visegrádi térségben: Miért és meddig?

Árfolyam gyengülés  a visegrádi térségben: Miért és meddig?

(Le kell nyelni a békát)

A zloty és a forint esete

 1. A gyengülés és oka

A zloty és a forint az elmúlt hónapban 2,5 %-ot illetve 5 %-ot gyengült az euróhoz viszonyítva. Ha áttekintjük az elmúlt hónap fejleményeit, akkor elmondhatjuk, hogy az lett volna a pénzpiaci csoda, ha most is ugyanott állna a két valutának az €-hoz viszonyított kurzusa,  mint január elején.

Három, a pénzügyeseket kedélyeit (is ) borzoló tényező hatott a térségben

  • Az egyik az ukrán válság mélyülése.
  • A másik a nem túl messze eső Törökországban a 2006 utáni magas folyó fizetési mérleg hiány (átlag GDP 6%-a) időszakát várhatóan lezáró alapkamat emelés és (török) líra gyengülés.
  • A harmadik, hogy a mennyiségi könnyítésnek (azaz a pénzügyi szigorításnak) az újabb etapját is meglépte az Egyesült Államok jegybankja, a  FED  (e szerint a korábbi havi 90 mrd $-ról immár 70 mrd dollárra csökkentették a központi banki  kötvényvásárlását – ami mérsékeltebb mértékű pénz pumpálását jelenti a rendszerbe).

 Kérdés, hogy milyen árfolyammal kell együtt élni a következő fél- egy esztendőben ?

Szerintem se a forint se a zloty visszaerősödésre nem érdemes most várni. Magyarul le kell nyelni a békát, ilyen árfolyammal kell együtt élni.

2. További erős gyengülés a belátható közeljövőben nem várható

Legfeljebb mérsékelt gyengüléstől lehet tartani szerintem az elkövetkező néhány hónapban.

Miért nem ?

  • Mert a tény, hogy Ukrajna témájában higgadtan le tudott ülni az EU és Putyin, azt jelenti, hogy a két fél az eszkalálódás visszafogásának a pártján van.
  • Mert ma nem tapintható ki olyan mögöttes szándék a forint és zlotyi árfolyam mozgásában, amely arra irányulna, hogy a pénzpiaci szereplőket erőteljes kamatemelésre és/vagy árfolyam gyengítésre szorítaná. Ugyanis a mostanival szemben egy mintegy 12-15 %-ot elérő kilengés mögött kell állnia komolyabb belső oknak vagy külső szándéknak.
    • Így volt ez az új tagországok esetében 2009 tavaszán. Utólag visszatekintve úgy tűnik, hogy a térségbeli devizák nagyarányú megingása csak a prelűd volt a dél-európai országok és Írország 2010-2011 évi pénzügyi „megsorozásához”.
    • Vagy ami  minket illet: a 2008 októberi forint elleni spekulációs támadás csak kísérőjelensége volt a OTP féláron történő felvásárlását megkísérlő akciónak.
  • Ha múltbeli változásokat nézzük, az látható, hogy közvetlenül (alig pár hónappal) választások előtt nem szokott a pénzpiaci spekuláció közvetlen támadást indítani. Ha ilyen szándéka van (ami előfordul), azt vagy előbb vagy később szokta érvényesíteni.

 

3. A külső befektetők jelentős hozama is marasztaló hatású, és rosszindulatú felvásárlási szándék sem rajzolódik ki

Ma mindkét saját valutával rendelkező állam ország két ponton von be külső pénzforrásokat:

  • Az egyik a jegybank, amelyik saját rövid lejáratú a GDP 7-17%-át elérő volumenben von be külső forrást (és ezt deviza tartalékba forgatja át). Az itt kínált kamat eléri/meghaladja az inflációt, így vonzóbb, mint a negatív hozamot adó rövid lejáratú állampapírok az eurózóna törzs- országaiban vagy az északi EU országokban. A pénzpiac a fenti jegybanki kötvényeket elfogadja.
  • A másik a hosszabb lejáratú állampapírok, ahol a mai nyugat-európai mércéhez képest magas 4,5-6% –os kamatot kínálnak. Ez nem csupán jelentős pozitív reálkamatot ad, hanem évi esetleges 3-3,5%-os leértékelődésre is fedezetet ad.

Érdemes lehet ilyen papírokat hirtelen eladni, számolva azzal is, hogy a gazdasági növekedés erősödik mindkét országban és a folyó fizetési mérleg pozitív (l. Magyarország) vagy javuló (a lengyeleknél) ?  Valószínűleg nem.

Vagy cél lenne valamely tőzsdei cég felvásárlása érdekében gyengíteni a valutát? A magyar esetet vizsgálva elmondható, hogy az OTP esetében ezt a fegyvert már egyszer elsütötték - sikertelenül. A többi három nagy hazai tőzsdei cégből kettőben most benne van az állam, a harmadikban pedig egy külföldi szakmai tulajdonos.

Kisebb méretű devizális támadásra legfeljebb a lengyelek utólagos megfenyítése érdekében keríthetnének sort. Mégpedig azért, mert a lengyel kormány a GDP 8%-át elérő nagyságú állampapírt elvett 2013 november-decemberében a magán-nyugdíjalapoktól,  gyakorlatilag a magyar példát követve. De mivel az akció lezárult, ennek inkább az „azért megmorogjuk” hangulata lehetne már csak, gyengébb pénzügyi kihatás mellett.

 

4. A fő kérdés a kamat és az infláció alacsonyan tartása

Több évre előre kitekintve a fő kérdés az, hogy az alacsony inflációhoz mérsékelt kamatot tud-e társítani tartósan a két ország. Ha igen, akkor az államadósság terhe kisebb lesz, a növekedés erősíthető a belföldi hitelezés révén. Az alapkamat csökkentését eddig mindkét ország óvatosan lépte meg, a hosszabb lejáratú állampapírjaiknál még nagyobb körültekintéssel jártak el. A közelmúltbeli devizagyengülés mindezt még nem veszélyezteti- se az áremelkedés oldaláról, se az állampapírok ( devizapiaci eladások) oldaláról. Nálunk az árfolyamgát segíti, hogy a CHF jelzálog adósok zömét rövid távon még  ne sújtsa többletteher.

A térségben a cseheknek árfolyamcélja van, a lengyel és a magyar jegybanknak alapvetően kamatcélja. Csehország jött ki a legjobban az elmúlt 3-4 hónap árfolyamváltozásából: mivel már novemberben gyengítette a koronát, így most rezzenés nélkül állt a turbulens napokban is a korona/€ árfolyam. De a magyar- lengyel páros eredménye sem lebecsülendő az elmúlt 2 évben. Beléptek az alacsony kamatú klubba (szerintem 3 %-3,5 % körüli alapkamatnál van ma az a határ, amely alatt már ide sorolható egy jegybank).

Higgadt politikával van remény arra, hogy az amerikai jegybank szigorító pénzpolitikáját közvetítő pénzmennyiség csökkentő lépések idejében – e lépéseket bizonyosan kísérő globális devizapiaci kilengések ellenére -  is meg tudják ezt őrizni.

 

5. Még csökkenhetnek-e a kamatok és mikor?

Ha a FED által beütemezett szigorító időszakon sikerül túllépnünk (mondjuk 2015 elejére) és a lengyeleknél is feledésbe merül, hogy államosították a magán-nyugdíjalapok értékének a felét, akkor valószínűleg Varsó fog bele először újabb kamatcsökkentésbe (pl. mondjuk 1,8-2%-ig), melyhez könnyen rá tudunk csatlakozni mi is.

Most a legfontosabb a türelem.

Ja és persze fontos, hogy elkerülje a polgárháborút vagy a kettészakadást a minkét országgal is határos Ukrajna.

 

6. Mi következik mindebből?

Az, hogy ekkora béka még lenyelhető. Ilyen mértékű forint gyengülés mellett még a célzónán belül tartható az infláció és nem kell emelni a több éves lejáratú állampapír kibocsátások esetében sem a kamatokat. Ugyanakkor valószínűleg le kell mondanunk a két deviza visszaértékelődéséről (pl. a 2013 év végi szintre)- legalább még pár hónapig.

Giday András

közgazdász

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország árfolyam eu euró fed kamat deviza Lengyelország giday


2014.01.31. 17:33 mclean

Balfogás....

Balfogás

 

A baloldali pártok hosszas töprengés után kitalálták, hogy mi legyen a közös nevük: Összefogás. A baj ott történt, hogy ezen a néven már fut egy párt az Összefogás Párt, amelyik már perrel fenyeget nevük eltulajdonítása miatt. Aki bajban van, annak segíteni kell! Teszek ezért egy javaslatot számukra, ami megoldja a problémát. Vonják össze a baloldali összefogás két szavát, legyen a nevük Balfogás! Evvel egyaránt utalhatnak a baloldal elmúlt időszakban elért eredményeire és előre jelezhetik a jövőben várható sikereiket.

 

Dr. Rockenbauer Antal

 

Szólj hozzá!

Címkék: magyarország rocky baloldal


süti beállítások módosítása